33

Harminchárom... Krisztusi kor,
Köszöntsön hát néhány sor
Kívánok neked napfényt,
Mi lelked felmelegíti,
Kívánok neked esőt,
Mi a napfényt megtanítja értékelni.
Legyen boldogságod,
Szíved élettel teli,
Kívánok egy csepp fájdalmat,
Hogy a boldogságot tudd megélni.
Adjon az Isten bőkezűen néked,
De annyit vegyen is hogy megbecsüld a nyereséged.
Adja neked a teremtő, hogy az én szememmel lásd magad,
De tanítson meg le küzdeni a híúságokat.
Adjon neked mindig mindenből eleget,
Mi muzsikára hangolja a lelkedet.
Légy vidám, boldog, őrizd önmagad,
Boldogíts még sokáig másokat.
Isten éltessen, jobban mint eme 33 évben,
Bőségben, erőben, egészségben.
Boldog születésnapot kívánok!

El ment

Csend telepedett a szobára,
Valami véget ért.
El ment a más világra
Egy szebb életért.

Nekem csak az emlék marad,
Mely most marja lelkem,
Mikor harsányan felkacag,
Miért ment el, Istenem?

Még egy kicsit maradhatott volna,
Csak míg még egyszer megölelem,
Még egyszer hallottam volna,
S nem fájna így a szívem.

Születünk s el megyünk, ez az élet rendje.
Isten nyugtassa békében,
Találkozunk majd odaát,
Az örök fényben. 

Egyetlen

Tévedsz ha azt hiszed nem te vagy számomra az egyetlen,
Mert más embernek nincs s nem lesz hely a szívemben.
Nincs az az eget rengető szikra mely lelkem más iránt szerelemre lobbantja,
Nincs más aki ezt a csodát mit tőled kapok, számomra megadja.

Egyedi vagy, utánozhatatlan, megismételhetetlen, egyetlen.
Mint tűvel írott tinta nyoma a bőrben, úgy élsz a szívemben.
Lehetetlen, hogy más öleljen, más csókoljon helyetted,
Mert inkább leszek egyedül, vagy meghalok érted.

Fáj, szét tép, felperzsel és megéget.
Istenemre, az eletemnél is jobban szeretlek.
Nem tudok, s nem akarok élni soha már nélküled,
Míg világ a világ, szeretlek, csókollak, ölellek. 

Anyaföld

Amerre járok, talpam alatt inog a föld.
Árnyak játéka nyomomban szellemruhát ölt.
Nyikorgó temetőkapu, hideg, rideg,
Szemem előtt rémkép libeg.

Kíván a föld, sóhajt nagyot,
Jöjj hozzám, hagyj mindent ott.
Morajló tengerként hullámzik felettem az élet,
Kezembe a sírhantomról lopott feszület.

Rajta nevek, betűk, számok,
Soha nem voltam, s nem is vagyok.
Ott járok távol magamtól a fényben,
Élek valakinek az emlékében.

Küzdök magammal a holtak éjszakáján át,
Hogy béklyóimat, láncaimat törjem át,
Hogy legalább a sárga földben megleljem a hazát,
S megtalálja bolygó szellem-lelkem nyugalmát.

Nem nyugodhat a pihenni térő szív idegen földben,
Kiveti magából keserves kín - gyötrelemben,
Csak otthon, hol értik a fejfán az írást,
Élt, magyar volt, itt talált megnyugvást. 

Más karjában

Nem áztatná - e könny az arcod ha más karjában látnál?
Nem lehet - e mégis, hogy kicsit utánam vágynál?
Nem szorítaná - e a torkos, ha más ölelne át?
Nem folytanál - e el egy sóhajt, ha viszonoznám más ember csókját?

Nem hiányozna a mosolyom, s a nevetésem?
Nem hiányozna a forró, szerető ölelésem?
Nem marná e lelked, hogy ki szeretett, el engedted,
S helyetted egy szép napon más ölel engem, s gyermekedet?

Na de hidd el, kedves, hiába
Löknél te bizonytalanságodba más karjába,
Én nem megyek, mert menni nem lehet,
Mert míg élek, szívem hű, csak téged szeret.

Álom

Maréknyi vággyal de tengernyi hittel s reménnyel
Suhan a bársonyos hajnal a szobából el.
A becsület óv s a hűség kötelez,
Szerelmem bilincse hitvesi ágyhoz kötöz.

Pihenéssel kecsegtet az álmok hintója,
De szerelemtől nem ringom most álomba.
Egy gondolat pórázra kötve zsongja,
Szeretni téged s megtartani az örökkévalóba.

Nincs nekem senki másom kerek e világon,
Benned lelem meg az összes boldogságom.
Lelkem hűen szeret földi létben s túl a síron,
Hűségem fogva tart a legerősebb szíjjon.

Bejártam már mindent de vissza tértem hozzád,
Álomba csókolom mosolygós orcád.
Aludj, kedves, s én álmodom tovább,
Veled örökkön örökké egy életen át. 

Te vagy nekem...

Te vagy, ki a rossz kedvemet elfeledteti,
És a lelkemet vidámságra deríti,
Aki a legrosszabb napomból kihozza a legjobbat,
Aki mindig vissza adja a mosolyomat

Te vagy aki akkor is képes adni mikor meg sem érdemlem,
Amikor elmédet sírással, nyafogással terhelem.
Mikor egyedül vagyok is, te vagy velem,
Ha rossz vagyok is, engeded hogy elvesszek ölelésedben.

Te vagy az, aki mindig tudja mit kell mondani,
Aki a legrosszabbkor segít tisztán látni.
Hálával van tele a szívem,
Köszönöm, hogy vagy nekem. 

Remény

Zajos, zaklatott éjszaka
Fordul át halk hajnalba.
Elcsendesedik a táj,
Csak a szívem fáj.

Édes fuvallat rám nevet,
Lelkem is csendesül,
Isten leül mellém s rám nevet
Hogy ne legyek árván, egyedül.

Békén át adja helyét a perc,
Átkozta helyét a feszület,
Élni csak egy másodperc,
El mentél, s emlék született.

Elengedted kezem e földi világban,
Jajjgatva szakad fel a sóhaj,
Nincs maradásom e sodrásban,
A vágy utánad hajt.

És mégis... Hallom a hangodat
S felcsillan a remény sugara,
Meglátom mosolygó orcádat,
Elém gördül a megváltás fonala.

Akkor arcomon mosoly üti fel fejét,
Hisz bízom benned szüntelen,
Látod, kedves mégis az élet,
Mert leül mellém az Isten.

Vigasztalva át ölel két karja,
Tudom, egy nap újra találkozunk,
Vár reank mennyei királysága,
S az örök boldogságunk. 

Szerelmi vallomás

Mint vad hajtás a tavaszi virágon,
Jöttél felém, át ezer országon.
Semmim nem volt előtte,
Most enyém a világ legnagyobb kincse.

Mert pénzben nem mérhető mit a szív ad,
Mert mindent meg ér szerető szavad.
Nyugalom szigete két karod ölelése,
Mámor ajkad forró perzselése.

Mosolyod maga a varázslat,
Személyiségedre nem találok szavakat.
Nélküled üres lennék legbelül,
Téged akarlak örökkön, egy életen keresztül.

Hiszem, hogy kéz a kézben minden sikerülhet,
Hogy veled minden vágyam teljesülhet.
Ketten vagyunk egy  egész, ki tökéletes,
Mindig melletted leszek, kedves.

Nem ígérek kincset, sem csillagot,
Nem ígérek álmokat, valótlanságot.
Most egy hű szerelmes szív, mit adatok,
Fogadd el, s váltsuk meg a világot.

Juditka és Zsófika emlékére, 2018.09.07 +

Szinte hallom a nevetésüket,
Ahogy felém nyújtják parányi kezüket.
Szemük csillogása mindent el mondana,
Ha e két gyermek köztünk volna.

Kilenc hónap várakozás és remény,
De nem maradt más, csak szemfedél.
Egy év telt el azóta,
De feledni őket nem lehet soha.

Úgy döntött a sors, hogy Angyalok lesznek,
Földi szenvedés helyett a mennybe mennek.
De míg élek, lelkemben éltek,
Judikám, Zsófikám, anyátok örökké szeret titeket! 

Lelkem börtönébe zárva

Előbb lélekcsarnokban élt bezárva lelkem,
Majd éveken át éltem két herében.
Fogantatásom nem volt szeplőtelen,
Mondhatni, útra keltem kelletlen.

Életem első igaz börtöne anyám méhe volt,
Kilenc szűkös hónapot töltöttem le ott.
Mikor e világra jöttem,
Nemesként is szolgálnak születtem.

Idegen nemzet rémuralma alól menekülni kellett,
Míg a világ más pontjain a gyerekek ásták a homokvermet.

Idegen országba kerültem alig öt évesen,
Honvágy kínozta lelkem keservesen.
Mire iskolás lettem, közel került ismét a hon,
De vajdaságiként Magyarország sem volt otthon.

Éveken át tiporták identitásomat,
Mocskolták magyarságomat,
Ismét börtönben éltem,
Miből kitörni szinte lehetetlen.

Az első szerelem csodának indult,
Gondoltam, a lelkem végre szabadult.
Hittem, egészen a csalódásig,
Az első keserves szakításig.

Utána meg a férfiak fogságába kerültem,
Egynek céda voltam, a másiknak fel se tűntem.
Megint egy végeláthatatlan börtönbe kerültem,
Pedig hosszú út volt már mögöttem.

Ismét idegen nyelv, idegen föld, idegen kenyér,
Mindez igazán semmit, semmit nem ér.
Élek ide s tova harminchárom éve
Lelkem kietlen, sivár, sötét börtönébe.

S hogy megváltás lesz e? Azt hiszem soha sem.
Hisz börtönbe zár majd ismét a szemfedelem.
A hant is mint vasbeton tart fogságában
S a halál után már vissza nem lesz út e világba.

Maradok hát örök lélek - börtönöm fogságában,
Lelkem őrült tűzvillámként bolyong, s ütközik a világ falába.
Viharként élem meg minden napom,
S a soha el nem jövő megváltást áhítom. 

Vígasz

Megcsókolnék minden sebet a lelkeden,
Letörölném csorgó könnyed szomorú szemeden.
Ölelnélek folyvást, hogy érezd a meleget,
El mondanám százezerszer mennyire szeretlek.

Két karomba zárnálak,
Mint gyermeket az anya vígasztalnálak.
Mellettem sosem lennél szomorú,
Elfelejtenéd örökre, hogy mi a bú.

Kitörölném a múlt összes démonát,
Mi felépítette lelked védő várfalát,
Lerombolnám a falakat,
S megtanítanálak elhinni az igaz szavakat.

Minden nap elmondanám, hogy nincs hozzád fogható,
Nincs senki aki olyan mint te, olyan jó,
Nincs senki akit jobban lehetne szeretni nálad,
Teljesítem édes minden-minden vágyad.

Egy szavadba kerül, s tiéd az egész világ,
Lépteid nyomán nyílik ezer virág.
Míg élek, mindig, mindenkor szeretlek,
Mert örökkön a szívembe véstelek. 

Őszi érzés

Nem tudom mi ez, de jó nagyon
Elmélázni gyermeki mosolyodon,
Elaludni ölelő karodon,
Gondolkodni egy - egy gondolatodon.

Ahogy színes őszbe fordul a táj,
A lelkem szeretettől fáj.
Még egyszer, utoljára szeretek,
Mielőtt a tél dere maga alá temet.

Felvette az ősz piros árny ruháját,
A szerelem járja utolsó táncát.
Még egyszer felperzsel, úgy mint még soha,
Hogy a szívem bele szakadjon s úgy szálljon tova.

Szeretlek, mint jó pásztor a nyáját,
Mint gondos anya az apró pulyáját.
Szeretlek mint magány a csendet,
Mint mélyüket a hallgató vermek.

Mint az elmúlás az utolsó nap sugarát,
Mint a hitves a párja szívhangját.
Szeretlek, mint lángoló vágy az utolsó sóhajt,
Mint az őrült, kit csak őrülete hajt.

Általad létezem s általad lélegzem,
Te vagy a teljesség, a mindenem.
Mint alvadt vérdarab hullok szét ha nem vagy velem,
Egy ölelésedért oda adnám az életem.

Te vagy a napfény, mi lelket melegít,
Te vagy a víz, mi szomjat enyhíti.
Te vagy az eledel mi az éhséget csillapítja,
Te vagy a levegő mi a létem adja.

Te vagy a vihar, mely felélénkít,
Te vagy a lágy szellő mi gyengéden simít.
Te vagy a tünemény mi beragyogja életem,
Míg élek, mindig őrizlek a szívemben. 

Zongora

Pici szoba sarkába
Áll egy ütött - kopott zongora.
Évszázadról dalolhatna,
De ki fogyott a dallama.

Egy aprócska gyertya - csonk,
A fedelén rendet bont,
Csöpög forró vörös vissza,
Jajjszót hallat a zongora.

Kottatarójáról foszló csipke lóg le,
Onnan a viasz tovább folyik a billentyűket.
Keservesen jajgat a páncéltőke,
Egy évszázad emléke megy ma tönkre.

Megbillen a gyertya,
Ki gyullad a zongora,
Lángok martaléka
Száz év keserédes dallama. 

Vallomás

Pillangóként szárnyal szívem,

Veled változott meg az életem. 

Egykor megkeseredett voltam, 

Most át ölelem a világot egyetlen mosolyommal. 

Annyi viszály, baj és sérelem után

Miben éltem éveken át bután, 

Jöttél, s felnyitottad a szemem, 

S felmelegítetted jéggé dermedt lelkem. 

Nem akartam én szeretni, jajj nem, 

Ne sérüljön többet darabokra hullott szívem. 

Nem akartam sírni, nem akartam semmit, 

Csak magamban lenni, éppen csak ennyit. 

De akaratlanul kezdtelek a lelkembe engedni, 

Megtanítottál újra élni, nevetni, szeretni. 

Megélni a jót, s a szépet, 

Semminek is örülni, s csak csendben lenni veled. 

Ölelésedben elveszek, megnyugszom tőle,

Egy mosolyod fényt hoz a hideg derűs éjbe. 

Csókod melenget, az egekbe reptet, 

Szívemben nincs már más csak szeretet. 

Már nem félek,

Nem riasztanak a könnyek, 

Örülök, hogy élek, 

Mert általad minden könnyebb. 

Ha bármi fáj, bármi bánt, 

Nálad megtalálom lelkem vígaszát. 

Nem érdekel, mit hoz a holnap, 

Mert megéri minden egyes pillanat. 

Nem tudom, a jövő mit fog hozni, 

Csak azt tudom, mindig magamban foglak viselni. 

Belevésted magad a szívembe, 

Mint a gyermekek a nevüket a korhadó farönkbe. 

" Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet."

Nyakamba vettem

Nyakamba vettem vaskeresztem,
Egy életen át ezt cipelem,
Ó irgalom Atyja, ne hagyj el...

Volt egy ember, kit szerettem,
Ha kellett érte tűzbe mentem,
Ó irgalom Atyja, ne hagyj el...

Vasvágányra léptem,
Tönkretettem létem,
Ó irgalom Atyja, ne hagyj el.

Magamat eltemetem,
Hideg föld lesz a nyughelyem,
Ó irgalom Atyja, ne hagyj el....

Gyűlölöm

Gyűlölöm a vad virágos rétet,
Gyűlölöm a keserű földi létet.
Gyűlölöm a felkelő nap sugarát,
Gyűlölöm az életet magát.

Gyűlölöm az erdőt, a tavasz illatát,
Gyűlölöm a tenger mélyen szántó moraját.
Gyűlölöm a magányt, az egyedüllétet,
Mert társam nélkül semmit sem ér az élet.

Egy kéjhölgyről

Szűk sikátor, kicsi utca,
A sarkában rúzsolt cafka.
Keble duzzad, ajka ég,
Valaki megdönti ma még.

Hosszú köröm, tű sarok,
Jöhetne már egy nagy farok.
Elég volt a pisisekből,
Férfi kell itt, a legelsőkből!

Feljebb húzza szoknyácskáját,
Ki villan a necc,
Félre tolja bugyogóját,
Ez lesz ám a hecc.

Éjjeli pillangó, utcasarkon állva,
Megpillant egy ifjú titánt az éjszakába járva.
Meg nyalja a szája szélét,
Kéjvágy fűti izzó vérét.

Rá mosolyog a férfira s rá kacsint,
Jöjj csak ide bátran - hevesen int.
Van nekem egy lakatom gondosan be zárva,
Itt állok én vagyakozva, a kulcsodra várva.

Tétova legényke, nem leplezi zavarát,
Kokott leány már megmarkolja méretes szerszámát.
Vigyél ágyba nyalka ifjú, az idő oly fiatal,
Rég voltam már már szeretővel, kell egy bikavial.

Meg ragadja zavart ifjú jobb karját,
Feltépi utcára néző szobája ajtaját.
Vörös szoba vetett ágyán a dunyha jó puha,
Vetkőző perdta, Istenem de buja.

Repülnek le egytől egyig a ruhadarabok,
Térdre ereszkedik, már szájában a bot.
Ízlelgeti, csókolgatja, élvezi, hogy fiatal,
Kéjbarlangja majd szét robban, tudja ő hogy mit akar.

Hanyatt fekszik, férfiúi ajkakat a combja közé vonja,
Élvezi, hogy kényeztetve van vulvája minden pontja.

Magába vonja a kőkemény dorongot,
Hevesen mozognak, sóhajtanak nagyot.
Mellbimbói mint nyíló rózsák ágaskodnak az ég felé,
Ez az éjszaka csak a mennyei gyönyöré.

Izzadság pereg orcájukról mikor a hetéra felsikolt,
Ifjú harcos ágyúját kirántja, s a lány szájába mézet ont.

Beteljesült a céda nagy husángról dédelgetett álma,
S ifjú titán is férfivá válva lép az utcára.
Még fizet, s csókot nyom mindenki babájának ajkára,
S tovasiet a fülledt, forró nyári éjszakába. 

Sehonnan valahova

Vándor élet, szűk tarisznya,
Megyünk sehonnan valahova.
Kopott cipő, rongyos kabát szakadt ujja,
Ez a vándor ember gyarló sorsa.

Szalmahaj párna, széna paplan, csillagos ég a hajlék,
Semmi más kincs nem maradt csak a haza vágyó emlék.
Idegenben még a harangszó is keserves,
S hideg a hajlék, nincs ölelő hitves.

Pereg az idő végtelen fonala,
Rohanunk sehonnan valahova.
Otthonra nem lelkünk a földi létben,
Boldogság nincs az idegen életben.

Mindent el felejtünk, mi volt egykoron érték,
Miért hullott a magyar vér, veríték.
Idegen nyelven ejtik ki szépen hangzó magyar nevünk,
S csak a szakadt tarisznya mi maradt nekünk.

Elmennek az évek s el felejtünk megállni,
El felejtünk élni, érezni, s haza vágni.
Rohanunk, sietünk sehonnan valahova,
S semmi nem marad, csak egy jeltelen fejfa.

Idegen földön, ha el takar a hant, s testünk nyugovóra tér,
Lesz e egyáltalán, ki sírunkhoz be tér?
Lesz e ki egy csepp könnyet hullajt értünk,
Lesz e valaki kiben megmarad az emlékünk?

Addig kell megállni, míg nem késő, míg lehet,
Míg van aki haza vár, aki szeret.
Mert el jön a nap, mikor már nem lehet,
Akkor már a vándor semmit sem tehet.

Szedd fel s vedd el, mit az élet ad, s kínál neked,
De hogy hol az otthonod, soha ne feledd.
Egy szép nap fel kell venni újból a tarisznyát,
S visszaadni magunknak az igazi hazát.

Búcsú

Megint elmúlt valami, valami megint véget ért.
Megpihent a fáradt kéz, s a szív nyugodni tért.
Lehull a lepel, csak a pőre hideg test marad,
Lelkének már új otthont az égi világ ad.

Kopjafa jelzi, hogy valaha itt járt, nyomot hagyott a Földön,
Itt élt ő, s teste itt nyugszik örökkön.
Ki is volt ő? Már senki sem tudja
Nincs jelene, sem jövője, sempediglen múltja.

Élt, míg élhetett, gyöngyharmat hintette lábnyomát,
Meg élte, meg tudta élni s élvezte élete minden pillanatát.
Most el jött a búcsú, hát legyen néki könnyű a föld,
Túlvilági létét, Istenünk te áldd.

Hamu és por lesz mi egykoron szép volt,
Ifjú test, fekete haj őszbe, ráncba torkollt.
Fiú volt ő, férfi, apa és nagyapa,
Kit gyászol most az egész családja.

Élt ő, itt volt, s lelkünkben mély nyomot hagyott,
Létének végével minden megváltozott.
Kevesebb a világ egy kedves hanggal, jó szóval,
Kevesebb a szívünk egy öleléssel, vidámsággal.

El ment s az egész már csak rész,
Minden mi egykoron volt, el vész.
Le tűnik egy korszak, véget ér egy álom,
Drága Nagyapám, a jó Isten áldjon.

Dr. Nagy Sándor 1933-2006

Pásztoróra

Füstös utcán sárga lámpák égnek,
Virgonc tancukat járják a tavi tündérek.
Szűk kis utcán kis szoknya lebben,
Angyal leány suhan el az éjben.

Kocsmaajtó nyílik nyikorogva,
Ifjú titán lép ki tantorogva.
Mikor meg látja a leányt,
Feledi rögvest bor-mámorát.

Ő az, igen, kiért eped a teste,
Tudja, vele hál ma este.
Utána suhan, meg hátulról ragadja,
Nyakát ezer csókkal borítja.

Viszonzásként kemény mellbimbót talál,
A lány az izgalomtól zilál.
Behúzza egy sötét kapualjba,
Fel libben ismét az aprócska szoknya.

Keze kutat a forró barlang után,

Virgonc táncukat járják a tavi tündérek. 

Tudja jól, szíve hölgye mit kíván.
Férfiassága duzzad, majd szét reped a nadrág,
Alig van ideje kigombolni öt darab gombját.

Leül a lépcső szegletében, ölébe vonja a lányt,
S ő hevesen, lélekszakadva lovagolja meg az ifjú titánt.
Kéjrúdján csorog a szerelem édes leve,
Nagyot robban ő is bele.

Gyors pásztoróra hamar véget ér,
De vágyuk ott, akkor célba ért.
Kicsi szoknya ismét lebben,
Kiscipőcske kopog az éjben.

Boldog leány tér ma haza,
Be teljesült szíve vágya.
Füstös utcán sárga lámpák égnek,

Reggel

Vörös vérben izzítja az ég alját a nap,
Hajnal hasad.
Álmosan kutat kezed, s bíztat,
Ágyékod vágyadnak hangot ad.

Ajkaddal gyengéden fedezed fel ajkam,
Csak egy csók kell, hogy én is akarjam.
Tenyeredbe fogod dombocskámat,
Hevesen érzem a feltörő vágyat.

Símogatom mereven álló ékességed,
S közben figyelem kéjtől csillogó szemed.
Hevesen csókolsz, körmöm a hátadba eresztem,
Érted remeg, könyörög a testem.

Oldalra fordítasz, s már mozogsz bennem,
Elveszek közben az ölelésedben.
Mikor a fülemet csókolod,
Egész testem a gyönyörbe bele borzong.

Kezed tovább kutat, miközben hevesen mozogsz,
Ujjaiddal borsómon matatsz,
Felsikoltok, el önt a forróság,
S ettől még keményebb lesz a férfiasság.

Néhány erős mozdulat, s ágyúként robban belém,
Fehér láva, élvezet, édes krém.
Lassan megnyugik testünk, s magaddal szembe fordítasz,
Kedves mosoly játszik arcodon, s jó reggelt csókot adsz. 

Vele

Ránk borította csendes fátylát a szép nyári este,
Kéjsóvár tűz csillog a kedves szemébe.
Nézem, ahogy fűrkész, ébred a vágy,
Vár reánk a hitvesi ágy.

Halkan becéz, símogat minden szava,
Ölelésre, csókra hív a mosolya.
Kívánlak - suttogja fülembe,
S remegek, mint fán a levél, egész testembe.

Csókolja a nyakam, simogatja a hátam,
Az őrületig fokozza a vágyam.
Meg fordít, s keblem rózsabimbóját erősen szívja,
Óh Istenem, de vágytam már e gyönyörű kínra.

Keze kutatóan siklik végig a hasamon,
Majd egy pillanatra megpihen szeméremajkamon.
Kéjbarlang lágy víz - forrására lel ujja,
Egyenletes ritmusban ki - be tolja.

Fejem hátra siklik, betölt az élvezet,
Azt akarom, ez az éjjel soha ne érjen véget.
Nyelvével borsócskám csiklandozza,
Míg a kezem mellemet markolássza.

Aztán fölébe hajolok,
Dárdájára csókot adok.
Kényeztetem, simogatom bozontos mellkasán
Nyelvemmel apró pillangótáncot lejtek ágyékán.

Lüktet és duzzad, hogy kíván, érzem,
Jön is a parancs : térdelj fel édesem.
Határozott mozdulattal hatol belém,
S vele mozgok - teste diktàlta ütemén.

Szeretem ahogy bitorol, érezni a nyers erőt,
Nincs ennél semmi ami felemelőbb.
Pillanatok alatt juttat el a kéj-hegynek csúcsára,
S ringok tovább vele a következő gyönyörre várva.

Végigkarmolja a hátam, s megborzongok olyan jó,
Rácsap a fenekemre, vérforraló.
Egyre gyorsabb, erősebb a táncunk,
Egyre hangosabb sóhaj kíséri a vágyunk.

Elönti barlangom a férfiasság üde teje,
Teljesen betelek, kielégülök vele.
Mellém fekszik, lágyan át ölel,
A legszebb álomba repített ma el.

Búcsú

Isten lemosolygott rád a mennyből,
Füledbe súgta, ne vedd vissza kezed kezéből.
Menned kell, téged vár egy másik világ,
Majd egyszer , egy szép napon találkozunk odaát.

Egy újabb csillag ragyog fel az égen,
De emléked míg élek, sosem feledem.
Hideg föld takarja földi kölcsön - testedet,
De lelked megkapta az örök életet.

Isten véled, s jó utat neked,
Mit itt tanultál, soha ne feledd.
Várj rám majd odaát,
S míg élek, néha mondj el értem te is egy imát...

Kéjtánc

Nézlek, s nem tudok betelni veled.
A testem már kész, hogy magáévá tedd.
Szinte féltékeny vagyok a szövetre mi tested borítja,
De tudom nemsokára két kezem simogatja.

Szeretem érezni az illatod s a tested melegét,
Ezerszer újra élni méz - csókod ízét.
Ölelésedben lehull mindkettőnkről a lepel,
Kezem, s kezed felfedező útra kel.

Ujjad megpihen dombocskáim csúcsán,
Halkan felsóhajtok, nem bírom tovább némán.
Barlangom mint eső áztatta talaj,
Ujjad kutatva találja meg a falat.

Lassan csúszik ki - be a nedves katlanban,
S elveszek a kéj okozta mámorban.
De tomboló vágynak határt nem szab semmi,
Nyúlok, hogy feszülő kéjrudad a számba tudjam venni.

Hegyfalát völgyemnek símogató kezed nyitja szét,
Mennyei élvezet érezni nyelved játékos érintését.
Nem bírom tovább, könyörgök,
Hadd érezzelek, vagy megőrülök.

Hanyatt fekszem, combom át ölel,
Mélyen érezlek, s az egekig viszel.
Gigászi táncot jár együtt a testünk,
Ölelve, csókolva, lágyan szeretünk.

De megfeszül ágyékod, duzzadnak az erek,
Elengeded foglyodat, mit labdácskád rejtett.
Keblemre csorgatod életnek magját,
Szét kenem magamon a meleg spermát.

Hanyatt dőlök az ágyon,
Mennyei mosoly az arcomon.
Beteljesült a vágyam,
Te voltál, mire vágytam.

Szeretkezés

Nyakad köré fonom karom,
Arcodat lágyan cirógatja arcom.
Csókodra szomjazik az ajkam,
Ereimben versenyt száguld a vágyam.

Magadhoz ölelsz, érzem vágyad jelét,
Halkan suttogod fülembe a vágy nyelvét.
Apró harapásaid ezer szikraként borzolják bőrömet,
Akarom, hogy igázd le, bitorold a testemet.

Kötözz ki, játssz, vagy tégy velem amit akarsz,
Ne kérdezz, ne kérj, vedd el, nálad van a válasz.
Érzed, húzódott izmaim alatt a vér
Lángot kovácsolva ér.

Ölembe fúrod fejed,
Kis pamacsom kényezteted,
S válaszul én is csókot adok kincsednek,
S nézem élvezettel teli csillogását szemednek.

Pimasz mosolyod mögött ott a játék,
De hiába húzol, megfeszül az ágyék.
Megcirógatod a mellem,
S már érzem is bennem...

Ős erővel hatolsz belém,
Szinte szét szakít, olyan kemény.
Abban a pillanatban beteljesedek,
S veled együtt tovább rezgek.

Erőnek erejével játszol velem,
Tenyereddel pirosra paskolod a fenekem.
Még pár erős mozdulat, s gejzírként tör fel a vulkán,
Elönti forró melegség a felhevült vulvlám.

Nincs nagyobb kéj annál,
Mikor az utolsó csepp is végig csordogál...
Ujjammal kis mintát a nyelvemre helyezek,
Játszom vele, s mélyen a szemedbe nézek.

Életed forrását érzem még magamban,
S a jelen pihegő csendbe, kéjsóhajba zuhan...
Biztonságot adó karod ölel,
Soha többé, egyetlen éjszakán se engedj el.

Hallani akarom szíved zaját,
Érezni lélegzésed ritmusát...
Ne csak ma, minden éjjel szeretkezz velem,
Mert veled teljes csak az én életem.

Beteljesülés

Afrodité táncba hív, áldozzunk ma a szerelem oltárán,

Elveszünk ma éjjel egymás kéj - mámorán.

Mélyen szemedbe nézek, elhagyja ajkam a vágy sóhaja,

Szeress, ölelj, teljesíts be ma éjszaka.

Ajkad felfedezőútra indul a fülcimpámtól,

S melleimen megpihen...

Keblem feszül a forró vágytól,

De nyelved símogatja hűsítően...

Vénuszdombom vulva - vulkánként robban be,

Vágyam csillogó jelét érzed símogató tenyeredbe.

Csípőm megemelkedik, szinte felkínálkozik,

De még kergeted a vágyam, míg egész testem nem izzik.

Érzem kezemben ágyékod lüktetését,

Vágyad ágaskodó termését...

Markommal erősen szorítom, símogatom,

Mihamarabb magamba akarom...

De még vársz, nyelved kéjbarlangom felé veszi útját,

Élvezetem sikolya töri meg a csendes éjszakát.

Mennyekben járok, elönt a bohém mámor,

Hátadba a gyönyörtől mély barázdákat szántok.

Akkor hasra fektetsz, s cirógatod a hátam,

Édes lélegzésed tölti meg a nyakam.

Minden érintésedre megborzong a testem,

Tégy magadévá, most azonnal, légy a kedvesem.

Akkor érzem, kulcsod behatol a barlangomba,

S táncba kezd, lágy , gyengéd ritmusba,

Majd egyre jobban erősödik,

Testem többször a mennybe emelkedik.

Egyszer csak érzem, hatalmas erővel feszül meg ágyékod,

Egy mozdulat, s számba folyik élet - szirupod.

Édes - mézes, lenyalom az ajkamról,

Akarlak tízszer, százszor, ezerszer újból s újból...

Erotika

Bűnnek éjjelén lelkem Szodomában járt.
Fülledt erotika járta be a vörös szobát.
Még friss lótuszok nyílnak nyelvemen,
Ágyékának rezgésétől reszketek.

Izzadság harmat gyöngye pereg homlokomon,
Élvezetnek hagyatéka csorog vénuszdombomon.
Lábam között igazi kéjbarlang dübörög,
Mikor magáévá tesz, megszáll maga az ördög.

Akarom.
A hátát tíz körömmel véresre vakarom.
Hadd ragadjon el a kéjhalál,
Hogy újra éledhessek, mint égbe röppenő főnixmadár.

Puccsot hajt végre a mindenség maga testemen,
Hiába öltöm fel öntudatom ujjasát, sodor a végtelen.
Tűz vagy bennem, felperzselsz, elégetsz,
Testeddel testem teljes lesz.

Beteljesülés sikolya tölti be a szobát,
Az ablak is beleizzad, kigombolja ingnyakát.
Pirkadat töri meg a fülledt éj homályát,
Egy Isten ki faromba fúrja kihült ágyékát.

Lassú pihenés, halk szuszogás, alszik ő is és az utca,
De két ujja játékosan tapad a mellbimbómra.
El jön a reggel, s vele majd Gomora napja,
S ott leszek én ismét meztelen mint Lady Godiva

Morajló feszület

Feszület reccsen ködös hajnalon
Halk halotti moraj hallik a sírhanton.
Kiveti magából az idegen testet az idegen föld,
Idegen honban, idegen nap alatt még a fű sem zöld.

Jajj Istenem, mit vetettem,
Idegenben veszett vérem.
Haza vágyik sajgó lelkem kis falumba,
Ott lelnék nyugtot anyám sírhantjába.

Messze sodort engem az élet,
Tarisznyámban nem hoztam mást, csak az emlékeket.
Anyám halk szavát, apám mosolyát,
A szomszéd kislány lágyan dúdolt dallamát.

Elteltek az évek,
Elmúlott az élet.
Néhány szám jelzi csak mi voltam,
Hány keserédes év volt a múltam.

Hajtottam a jobb életet, de mit sem ér az egész,
Előbb utóbb minden élő test elenyész.
Semmit sem hoztam magammal a világi jóból,
Csak a szeretet emlékét az otthonomból.

Haza vágyom, hogy szóljon harang otthon értem,
Hogy az jelezze mindenkinek, véget ért a létem.
Hazai föld felmelegíti a halott testet,
De vissza semmi sem adja az elveszett éveket. 

Emberi baba

Ebben a szürke világban,

Ahol senki sem énekel,

Én láttam egy emberi baba arcát.

A szemei üvegek voltak, s a haja arany.

Édes puha ajkáról egy dalt lehetett hallani.

Ott, ahol a pokol a sarkon van,

Megérintettem őt.

Bébi- édes volt. Megcsókolt.

Éreztem a dalt, ami a torkomon legurult.

Az apám azt mondta: nem játék!

Ha élni akarsz, ne érintsd meg többé!

Az igazság fiú az, hogy nagyon őrült voltam,

Mert elhagytam, akit szerettem.

Mondd, mi az, mi visszavisz hozzád,

Nem tudlak nem szeretni,

Mondd, mi az mi visszavisz hozzád,

Nem tudok nélküled élni,

Mondd, mi az mi visszavisz hozzád,

Nem tudlak elfeledni...

Ezért vigyél vissza a te országodba,

Ahol a fekete hattyú szerelme az egyetlen 

mit elvesztettem...

... Most az én generációm együtt énekli

A rádióval az emberi baba melódiáját....

Fény

Megnyugtat...

Lágyan simogat.

Ölel...

Óv kezével.

Rám mosolyog mandula szemével,

Elvarázsol minden érintéssel.

Karjaiban remegek,

S pár percig önfeledt, gondtalan lehetek.

Letörli a könnyeket,

Bánatban vígaszt ad s örömet.

Tükröt tart, mikor elszalad a ló,

Minden szava elgondolkodtató.

Mosolyt csal az arcomra,

Derűt hoz a napomba.

Nem tudom, meddig lesz nekem,

De mindig őrzi majd a szívem.

Szeretem? Nem tudom,

Ezen nem gondolkodom.

Szívem mélyén kicsit igen,

Mert felmelegíti a lelkem.

Halott tél után hűvös kikeletbe

Lépett be csendben az életembe.

Elhozta nekem a nyarat,

Visszaadta az ifjúságomat, s a mosolyomat.

Ha kell egy ölelés, rá mindig számíthatok,

Nála jó helyen van az összes titok.

Türelemmel hallgat mikor nyafogok,

S ezért örökkön hálás vagyok.

Nem kér cserébe sokat,

Csak a mosolyomat.

Önzetlen lelke megalkuszik,

Jósága sosem változik.

Mit is üzennek e sorok neki?

Merjen bízni, magában hinni.

A világ egy nagy kincset kapott vele,

Szerencsés, ki egy életet él majd vele.

Mindig számíthat rám,

Ha kell egy jó szó, egy ölelés, mindig itt leszek,

Isten meghallgatja érte küldött imám,

Mikor szívből kívánok neki boldog életet...

Sose változz meg!

Kicsikémnek

Ragyogj, csak kicsi csillag életem egén,
A jó Isten hordozzon örökké a tenyerén.
Életed legyen derű, boldogság,
Ezt kívánja Neked szerető édesanyád.

Mikor megfogantál, még csak álmodtam rólad,
Nem voltál más , csak egy fuvallat, gondolat.
De lelkem már akkor megdobogtattad, s szerettelek,
Mindig - mindig gyermekem, a magaménak éreztelek.

Tudtam, hogy egy nap majd méhemben hordalak,
S örökkön örökké a szívembe zárlak.
Mikor piros csík jelezte jöttödet,
Tudtam, hogy mostmár örökre boldoggá tetted az életemet.

Nekem nincs nagyobb ajándék, mint ölelő kis karod,
Nincs nagyobb boldogság, mint látni a mosolyod.
Nincs szebb dolog , mint mikor szádból hallom, hogy szeretlek,
Boldog vagyok, gyermekem, hogy az anyád lehetek...

Névnapodra

Ragyogjon a lelked mint a felelő nap sugara, 

Omoljon le bánat - várad minden egyes fala.

Bölcsesség áradjon az elmédben,

Isten hordozzon a tenyerében.

Imáimba százszor - ezerszer foglallak,

Símogasson mindig szeretet - fuvallat. 

Temérdek kincse tiéd legyen a világnak 

Ezer harmat - cseppje hintsen a csodának.
Néked adassék minden szép és jó,

Édes csók, lágy, forró... 

Lelked melegítse igaz szerelem,

Teremjen boldogság minden lépteden.

Egészséged el ne hagyjon soha, 

Segítsen az Isten a legjobb útra. 

Sorsod legyen gyöngyös - szivárványos,

Ez a napod legyen boldogságos. 

Neved napján azt kívánom 

      Isten éltessen s tartson meg ezen a világon