Sehonnan valahova

Vándor élet, szűk tarisznya,
Megyünk sehonnan valahova.
Kopott cipő, rongyos kabát szakadt ujja,
Ez a vándor ember gyarló sorsa.

Szalmahaj párna, széna paplan, csillagos ég a hajlék,
Semmi más kincs nem maradt csak a haza vágyó emlék.
Idegenben még a harangszó is keserves,
S hideg a hajlék, nincs ölelő hitves.

Pereg az idő végtelen fonala,
Rohanunk sehonnan valahova.
Otthonra nem lelkünk a földi létben,
Boldogság nincs az idegen életben.

Mindent el felejtünk, mi volt egykoron érték,
Miért hullott a magyar vér, veríték.
Idegen nyelven ejtik ki szépen hangzó magyar nevünk,
S csak a szakadt tarisznya mi maradt nekünk.

Elmennek az évek s el felejtünk megállni,
El felejtünk élni, érezni, s haza vágni.
Rohanunk, sietünk sehonnan valahova,
S semmi nem marad, csak egy jeltelen fejfa.

Idegen földön, ha el takar a hant, s testünk nyugovóra tér,
Lesz e egyáltalán, ki sírunkhoz be tér?
Lesz e ki egy csepp könnyet hullajt értünk,
Lesz e valaki kiben megmarad az emlékünk?

Addig kell megállni, míg nem késő, míg lehet,
Míg van aki haza vár, aki szeret.
Mert el jön a nap, mikor már nem lehet,
Akkor már a vándor semmit sem tehet.

Szedd fel s vedd el, mit az élet ad, s kínál neked,
De hogy hol az otthonod, soha ne feledd.
Egy szép nap fel kell venni újból a tarisznyát,
S visszaadni magunknak az igazi hazát.