Lelkem börtönébe zárva

Előbb lélekcsarnokban élt bezárva lelkem,
Majd éveken át éltem két herében.
Fogantatásom nem volt szeplőtelen,
Mondhatni, útra keltem kelletlen.

Életem első igaz börtöne anyám méhe volt,
Kilenc szűkös hónapot töltöttem le ott.
Mikor e világra jöttem,
Nemesként is szolgálnak születtem.

Idegen nemzet rémuralma alól menekülni kellett,
Míg a világ más pontjain a gyerekek ásták a homokvermet.

Idegen országba kerültem alig öt évesen,
Honvágy kínozta lelkem keservesen.
Mire iskolás lettem, közel került ismét a hon,
De vajdaságiként Magyarország sem volt otthon.

Éveken át tiporták identitásomat,
Mocskolták magyarságomat,
Ismét börtönben éltem,
Miből kitörni szinte lehetetlen.

Az első szerelem csodának indult,
Gondoltam, a lelkem végre szabadult.
Hittem, egészen a csalódásig,
Az első keserves szakításig.

Utána meg a férfiak fogságába kerültem,
Egynek céda voltam, a másiknak fel se tűntem.
Megint egy végeláthatatlan börtönbe kerültem,
Pedig hosszú út volt már mögöttem.

Ismét idegen nyelv, idegen föld, idegen kenyér,
Mindez igazán semmit, semmit nem ér.
Élek ide s tova harminchárom éve
Lelkem kietlen, sivár, sötét börtönébe.

S hogy megváltás lesz e? Azt hiszem soha sem.
Hisz börtönbe zár majd ismét a szemfedelem.
A hant is mint vasbeton tart fogságában
S a halál után már vissza nem lesz út e világba.

Maradok hát örök lélek - börtönöm fogságában,
Lelkem őrült tűzvillámként bolyong, s ütközik a világ falába.
Viharként élem meg minden napom,
S a soha el nem jövő megváltást áhítom.