Újabbak 4

Takács Ferenc barátom emlékére

(1979. január 8 - 2009. november 10)

Váratlanul ért a halál híred,

Mondd Barátom, ezt hogy tehetted?

Tudtam, hogy baj van, s gyenge vagy,

De nem hittem, hogy itt hagysz.

Azt mondtad, meggyógyulsz, megígérted,

S mégis Angyal - birodalomba költöztetted élted.

Nehéz a búcsú, és nagyon fáj,

Ott fenn vigyázz, s várj reám.

Egy nap majd én is jövök, s újra veled leszek,

Addig is légy türelemmel, s készítsd nekem a helyet.

Emlékemben mindig őrizlek,

Szívemben más nem foglalja el a Te helyedet.

Drága Barátom, váratlanul élt halál híred,

Nem is értem miért hunytad le örökre két szemed.

Búcsúzóul nem sokat mondhatok,

Nyugodj békében, álmod vigyázzák az angyalok!

Megölnek

Mondd, mennyi még az élet?

Tudnom kell, hogy mit reméljek!

Nem várhatok, míg a hátamba megforog a kés,

Nem lehet az életem állandó menekvés!

Hiszek, vallok, remélek, s tagadok...

Akarok, vágyok, szavaim szárnyalnak, szabadok.

Most még fiatal vagyok,

De az eszemben jár: egy nap én is meghalok.

Azt mondják, kard által vész, ki kardot ragad,

Nekem is mondták, ne éld bele túlságosan magad...

A harcok hevében elkövettem egy hibát,

Elfeledtem őseim tanácsát.

Kardot ragadtam, kard által veszek,

Térdre csúszva vezeklek.

Megölnek, mint egy hitvány férget,

Ezt érdemeltem, ennyi volt az élet...

Vonaton

Ülök a vonaton,

Gondolataim szállnak szabadon,

A sínen ropogó kerekek hangja zakatol fülembe,

Ismerős arcot látok, egy érzés hasít szívembe.

Ő az, igen, ő, más nem lehet,

Istenem, hogy elsodorta tőlem az élet...

Azóta tíz év eltelt,

Feledni nem lehet a szerelmet.

Néz rám, s kezében egy karon ülő gyermek,

Mellette egy nő, a felesége lehet.

Néz, mosolyog, átadja a gyermeket, s elindul felém

Jaj, most mi lesz, mit feleljek én?

Odalép, s kérdi: megismersz - e még?

Emlékszel? A porban játszottunk gyerekként...

Megismerlek, hogyne ismernélek,

Elfeledni téged soha nem lehet,

Sem az irántad érzett szerelmet,

Jól összetörtem a szívedet.

Torkomban egy hatalmas gombóc, nagyot nyelek...

Mondd, ő ott a te feleséged S a gyermeked?

Halkan jött a válasz,

S keserű a vigasz.

Dehogy enyém a gyermek,

Holt öcsém gyermeke, kit én nevelek.

A leány ma már özvegy, ki hajdan sudár leány volt,

Sötét hajára fekete gyászlepel hullt...

Úton vagyunk, viszem őket haza,

Hátha nálunk jobb lesz nekik - mondja bízva.

De mégis, mondd, hogy gondoltad, hogy feledni lehet téged?

Hisz szíve sosem érzett ily szerelmet!

Ébredj, kölök, tíz esztendő eltelt,

Másfelé éltük az életet.

Én is haza tartok, nagyanyám holtan fekszik,

Az ember a gyászban nem tudja, mit cselekszik

Nézz rám, hol lettél ilyen kemény?

Valaha te voltál a legnagyobb tünemény!

Elteltek az évek, kölyök, elvesztek az álmok,

Itt ülök a vonaton, s gondolkozok.

A percek peregnek, az idő halad,

De a szívbe, mit belevésnek, örökre ott marad.

Ha szerettél valakit úgy, ahogy én szerettelek téged,

Feledni oly könnyedén el azt nem lehet...

Hátat fordít, s elindul, léptei halkulnak.

Megáll a nő mellett, s hallom a szavakat.

Bár ne ismertem volna soha, kétszer törte szilánkokra a szívemet,

Ő ismertette meg velem az igaz szerelmet, s a gyötrelmet.

Könnycsepp csordul az arcomon,

Lehet, hogy magányom feladom.

Feltárom néki titkomat,

Melyet más soha nem hallhat.

Szerettem, mióta eszem tudom,

De féltem, hogy tönkre teszem, bántom,

Azért törtem össze a szívét,

De nem csak az övét, ugyanúgy a magamét.

Erőt veszek magamon,

Miközben a vonat zakatolását hallgatom.

Odalépek, kezem nyújtom felé, könnyes szemmel rá nevetek,

Igen, kölyök, még mindig szeretlek!

Ha akarod, most már maradj velem,

Légy a hites feleségem!

Ismét nagyot nyeltem,

Sírva, halkan feleltem, igen.

Nagyanyámat másnap letették a sírba,

S én feleség, s anya lettem tavaszra.

Azóta még tíz esztendő telt el,

S itt ülök a vonaton ismét, tele emlékekkel.

Szemben ül velem életem szerelme,

Mellette szerelmünk két gyümölcse.

Egy lenszőke fiú s egy angyali leány,

Szívem hangja , mint csalogány.

Boldog vagyok, mert mindent megkaptam

Ebben a kis vonatban.

Szebb nem is lehetett volna,

Mintha igaz lett volna...

Kalász, kalász

Kalász, kalász, árva magyar kalász,

Nem csodálom, hogy sírsz, ki tör a frász.

Fenyő, fenyő, jaj te magas fenyő,

Nem csodálom, hogy szívedben a bánat csak nő.

Valaha volt országunk, szép magyar nemzetünk,

Mára semmink se maradt, a világ szégyenfoltja lettünk.

Az országunk kétharmadát elvették,

Idegenek rab igájába tették.

Vérzik szívem,

Édes Istenem,

Mikor lesz újra nagy nemzetem?

Mikor lesz énnekem szép szabad életem?

Kalász, kalász, árva magyar kalász,

Én veled sírok, az én szívemben is gyászt találsz.

Gyászolom a kinn rekedt testvéreimet,

Erdélyt, Kárpátlaját, Felvidéket, s Délvidéket!

Turull, turull, drága turullmadár,

Mondd meg nékik, szívem még hazavár!

Lesz még egykoron szép nagy Magyarország,

Könny fog csillogni minden magyar szemben, boldogság!