A halál torkában

A halál torkában...

Fekszem a földön, érzem jön a vég... Számot vetek, milyen volt a lét... Voltak szép idők, mikor szerelmes voltam, s mikor gondtalan gyermek éveimet éltem, drága jó szüleim mindent megadtak nekem... De voltak nehéz évek, nagyon nehéz évek... Nyomor, szegénység, bánat, s most itt fekszem... Érzem , ahogy elhagy a levegő, s közeledik.... Fejemben peregnek a gondolatok... Világ életemben nem tudtam eldönteni, hogy kinek higgyek , a materialista elméleteknek, vagy az egyháznak... Azt hiszem, és vallom, hogy van Isten az égben, még sem tudom eldönteni, hogy mi lesz velem, ha átmegyek a túloldalra... Pedig már a nyakamon van... Nagyon is... Szinte fáj a tüdőm, és szét akarja ütni az egész mellkasomat, ahogy feszül, s nem kapok rendesen levegőt... fáj, és nagyon nehéz... Érzem, forog a világ, nehezedik a fejem, nem tudom magam tartani... Egyre jobban kábulok, amikor észreveszek egy furcsa fényt a sarokban... Nagyon aranysárgának hat, ez nem a felkelő nap fénye, és csak egy csóva, mert mindenütt máshol sötét van... Ütött az órám... Végem van. Ekkor, már kissé homályosodott látással megpillantok egy alakot az ajtómban. Rémülten nézek rá, látom hogy ki az, mégis nehezemre esik felismerni őt... Nem , nem, még ne, Istenem, csak most az egyszer, utoljára kegyelmezz nekem! Még dolgom van! Nem fizettem be a gáz számlámat, anyósomnak nem vittem ma ebédet, pedig beteg, egyedül van... A feleségemnek elfelejtettem megmondani, hogy nem azért nem vettem neki virágot a harmincadik házassági évfordulónkra, mert kiábrándultam, hanem azért, mert nem volt nálam pénz, kellett a postai csekkekre. A lányomnak nem mondtam meg, hogy szeretem, és hogy nem haragszom rá azért, amiért azzal a hippi semmire kellő alakkal akarja az életét összekötni. Várj, kérlek, még egy kicsit, dolgom van! A testvéremmel ki kell békülnöm! El kell mondanom neki, hogy nem érdekel a vagyon, az örökség apánk után, nem akarok vele pereskedni, mert szeretem, és azt se bánom, ha nekem semmi nem jut, csak ő boldog legyen! És jaj, Istenem, a legfontosabbat felejtettem el, s a végére hagytam... Reggel vasárnapra virradunk, s nekem templomba kell menni! Nem halhatok meg, nekem ott kell lenni a misén! Ez képtelenség.... Látom, ahogy az alak lassan közeledik felém. Érzem, hogy hagy el az erő, és hagy el a lélek... Az előbb fekete ruhában volt, most fehérben... Most akkor a kaszás az? Vagy egy angyal lehet? Mit akar tőlem? Úgysem megyek vele... Nem bír velem semmit, nem adom még fel, ahhoz kevés ő, hogy engem csak úgy elvigyen... Hiszen felnőtt vagyok, tudok dönteni... Nem megyek, és kész.... Jaj, a fejem... zúg.... mosódik össze minden.... remeg minden porcikám, lazulnak az izmaim, a csontjaim mintha nem lennének a helyükön.... Létezik, hogy ez már az agónia? Nem adhatom fel ennyire könnyen... Az izmaim rándulnak, összehúzódnak, a szívem hírtelen szaporábban ver, majd lelassul... Nincs levegőm.... Vége... Vége mindennek.... Érzem, elálmosodok... Ica itt ül mellettem... Hogy kerül ő ide? Sír.... Hallom, amint kiabál: Józsi, nem , nem hagyhatsz itt! ... Ezek szerint meghaltam.... Jézusom, kegyelmezz! Szólítgatom Icát... De nem hall, nem lát... Ica, ne sírj, drágám, itt vagyok, vigyázok rád... De nem hall... Ezek szerint én tényleg meghaltam, ha már nem érzékel, és magam is felülről látom... De csúnya vagyok, és merev.... Ekkor észreveszek egy alakot mellettem, furcsa...... Ki ő?..... Mama... Atya világ, anyuci fiatal ismét...... Mamát húsz éve temettük el... Hogy kerül ő most ide? Haja dús, a vállát símogatja, a szeme ragyog, arca derűs, mint a hajnali első napsugár, mi az ég alján felragyog.... Mama, hogy kerülsz ide? A válasz halk, de nyugtató: Érted jöttem, kisfiam, velem kell jönnöd... Az első, ami a fejembe ötlik, mi lesz Icával? Válaszol: Ne aggódj, Icára fentről majd vigyázunk, óvjuk minden léptét... Mi az hogy fentről, és mi az hogy óvjuk??? Nem értek semmit... Egyszer csak érzem, hogy megragadja karom, és elindulunk... Mama, hová megyünk??? A válasz csak annyi, hogy oda, ahol már nincs se keserűség, se fájdalom. Fogja a kezem, s elindulunk a fény felé... Az utolsó mondat, mi az ajkam elhagyja, mielőtt belelépek a fénybe: Isten veletek!......