Kamaszkori versek

2003 Valeninján

Meghalt ma bennem az élet,

Mert elengedtem őt, a nagy szerelmet.

S most itt ülök 2003 Valentinján

Egymagamban, mélabúsan, s némán.

Ó, ég, csak őt tarthattam volna meg,

De a sors fintora közbelépett.

Elengedtem őt, pedig szerettem,

Mert gyáva voltam, hogy érte éljem életem.

Harcolnom kellett volna, míg állt a csatabárd,

De elmém ilyen - s hogy jobb lesz, sose várd...

Elment ő messzire, s mint halott ember élek most,

Mert nincs oly hatalmam, hogy megfordítsam a sorsot.

Mert ha lenne, vissza hoznám őt,

S elkerülném a végzetet, a temetőt.

S most itt ülök búsan, őreá várva,

Mint egy ágról szakadt, halott , árva.

Halott a csend, halott a város,

Halott a szívem, belül sáros,

Meghalok, mert szeretem őt,

S ha ő nem lesz enyém, én választom a temetőt.

Bonyhád, 2003.02.14.

Neked

Néha kell valaki,

Aki a kezedet megfogja,

Néha kell valaki,

Aki szíved dallamát meghallja.

Néha kell valaki,

Aki a magány csendjében vigyáz rád,

Néha kell valaki,

Aki neked adja legféltettebb álmát.

Néha kell a jó szó, a mosoly, a simogatás,

Néha kell a nevetés, a könny, a megértés,

Mert e nélkül mind- mind

Üres lenne az élet,

S nem tudnád meg soha mit jelent a szó:

Szeretlek Téged!

Hidas, 2003.11.14.

Veled

Letörölném könnyed, ha sírnál,

Megcsókolnám arcod bús mosolyodnál.

Megvigasztalnám lelked, ha fájna,

Ha az élet reád nem vigyázna.

Menedéket nyújtanék neked a zivatar idején

Mert nagyon - nagyon szeretlek én!

Hosszú volt az út, s az élet oly rövid,

Nem maradhatok mindig itt,

Hisz a perc pereg,

A szívem remeg,

Veled megyek,

Ó, én oly nagyon szeretlek!

Veled akarok menni kéz a kézben,

Végéig, a végtelenben,

Együtt hajózni veled az élet tengerében,

S meghalni veled az örök szerelemben!

Hidas, 2003. márc.20

Remény

Valahol egyszer a boldogság szigetén

Élt egy Remény nevű legény.

Szerette őt nagyon a lány, ki ott járt,

Csak a Reményre várt.

De Remény nem jött, soha nem jött,

S a lány fájdalmak közepette őrlődött

Egyszer megelégelte, s elhagyta a Boldogság szigetét,

Ott hagyta örökre ő a lelkét,

Eljött, s meghalt vele a Remény,

Nincs többé érzés, nincs többé tünemény...

Bonyhád, 2002.11.21.

Hon

Vallomásokat sodor magával a szél,

Valahol egy szerelmes lány regél.

Könnycsepp csordul az arcán, elvesztette fél felét,

Nem találja már az élete értelmét.

Hozzá bújna, s érezné teste melegét,

Melengetné, neki adná szeretetét.

De nem lehet,

Mert a hőn áhított HON elveszett.

Hazavágy, lelke haza húzza,

Egy háború vezette őt e sorsra,

Élete azóta keserű,

Soha nem jő élete szép napjára derű.

Aparhant, 2005.01.08.

Ciklus (részletek)

Szeretném, ha mindig élnénk,

Szeretném ha mindig veled lehetnék

Mint ahogy Istenünk velünk van minden pillanatban,

Minden percben, minden mozdulatban,

Én is szeretnék úgy veled lenni,

Vigyázni rád, téged még a széltől is óvni...

Majd holnap,

Amikor újra felkel a nap,

Ölelő karodba szeretnék ébredni,

S egy szót: szeretlek - a füledbe súgni.

Forró csókkal ébreszteni téged,

S imádkozni, hogy legszebb álmod soha ne érjen véget

Mint napsugár,

Ragyogott rám mosolyod,

S abban a percben tudtam:

Én örökké a tiéd maradok!

Majd, ha a magány csendje üvölt,

S odakünn hideg szél süvölt,

Én karomba zárlak,

S álmodban téged vigyázlak!

2002-2004

Valakinek...

Valaha még gyermeki szívvel hittem a csodában

De már rájöttem, hogy elveszett minden a nagy világban.

Ó, Istenem, bármit megtennék,

Csak még egyszer látnám tengerkék szemét.

Bármit, Istenem, bármit,

Csak érezhetném teste melegét.

Mit meg nem tennék, csak még egyszer rám mosolyogna,

Akkor szívem a bánattól többé sose sírna.

El ment ő, mert el kellett mennie,

Mert tudta, hogy a mennyeknek országában van a helye.

Jó volt ő, s a jókat a sors hamar elragadja,

Kihűlt testét most hó, s kapaföld takarja.

S ott áll a síron, élt huszonnégy évet,

Nem ismerte ő még az igaz, nagybetűs életet.

Gyermekként, gyermekszívvel ment el tőlem,

Ó, Istenem, meghalt ő, s meghalt a szívem.

2004. 05.20.

Valakinek II.

Álmomban is téged látlak, angyali lény,

Nem megy a fejembe a tény,

Hogy elmentél...

Várlak, minden este, minden reggel, minden hajnalon

Rágódom a saját bánatomon,

Nincs nyugvásom.

Az ablakot nézem, hogy jössz e már,

Pedig tudom , hogy éred jött a halál,

De lelkem társra nem talál.

Miért hagytál itt ily keservesen?

Miért tetted tönkre az életem?

Miért nem lehetsz most velem?

Egyedül hagytál a fájdalommal

Az összes gondommal,

A világ fájdalmával.

Neked most könnyű ott fent, hisz biztos mosolyogsz,

A mennyországban tudom, hogy nincs már rossz,

De itt lenn, itt maradt a fájó gonosz...

Dühít, hogy búcsú nélkül mentél el,

Lelked hívásomra nem felel,

Egyedül vagyok...

Itt hagytál, elmentél, s én oldjam meg az életem,

Nélküled, hogyan tudnám, kedvesem?

Kérdezhetek, de tudom, senki nem felel...

Nyugodj békében!

2004. 09. 13. Bonyhád

Egy barát emlékére

Már mi nem játszhatunk,

Hisz itt állunk sírva,

Már mi nem játszhatunk,

Ez meg van írva.

Gyertyák lobognak a szélben,

Fák zokogása hallik az éjben.

Már nem lehetünk gyermekek

Nem lehetünk ártatlanok, tiszta szívűek.

Már nem nevethetünk,

Már nem szerethetünk,

Úgy, ahogyan régen,

Ahogy a gyermeki szép mesékben...

Mi már soha együtt nem játszhatunk,

Hisz egymástól nagyon távol vagyunk...

Te az égben, mi a földön,

S itt maradt nekünk utánad a bánatözön.

Soha nem halljuk többé a gyermeki kacajt,

A játszó, álmodozó zsivajt,

Soha nem halljuk az édes hangot,

Soha nem látjuk többé a huncut arcot.