Sajgó sebek teszik pokollá az életem. Megfertőznek a nyomorultak, megették a lelkem. Elvettek mindent, ami szép volt, Az álmokat, vágyakat, mindent, mi jó volt.
Maradt helyette a kín,a szenvedés, A céltalanság, irigység, s nélkülözés... Tönkretettek a nyomorultak, Mikor hatalomhoz jutottak.
Felégettek mindent, s nem maradt nekünk semmi, Útra kellett kelni, el kellett menni. Patkányok ezek, nem csak nyomorultak, Ők határozzák meg nekünk az életutat...
Magyar vagy
"Más nyelven beszélsz, Más nyelven írsz, De magyarul álmodsz, Magyarul sírsz"
Idegenbe vagy, de lelked hazavágy, Nem lehet kitörölni az ember identitását. A lelkedben ég a haza szeretete, De hazádat tőled a rezsim elvette.
Útra keltél, kezedben a vándorbot, De feledni nem lehet a Kárpátot! Gyökereid oda vezetnek vissza, Magyar vagy, Istened így akarta.
Más nyelven beszélsz, mert ezt várják tőled, De magyarul álmodsz, magyar a te szíved! Vessen az élet bárhova, Tűrni megtanít, de feledni soha!
Gerlicémnek
Nem tudom mi történt velem, De jó nagyon, Szárnyal az én szívem, Szárnyal szerelmesen, szabadon.
Elbűvölsz, lényed tiszta mint a reggeli harmat, Hozzád foghatót nem ismertem soha. Iszom minden szavadat, Sok ember tőled tanulhatna.
Lenyűgöz a kedvességed, Szavad nem üres frázis, Szerelem minden tetted, Örökké ilyen maradj is!
Mert hidd el nekem, ó, gerlice, Nincs ilyen a világ kerekén, Kinek ily tiszta a szíve, Ezért szeretlek én! A rózsa
Szép vagy... Egyszerű, és szép. Csodás, mint egy festett kép. Egy szál rózsa a kertben, Te tartasz életben.
Forrásvíz táplál, Gyökeredben mint vér az érben szaladgál, Leveled az új remény tavasza, Rózsa vagy, virágod a korona.
Egyszer, valamikor réges - régen, élt Nagyanyó, s Nagyapó valahol a Ghymesben. Két igen házsártos vén ember voltak ők ketten, meg se állták, hogy ne piszkálják egymást.
Történt egyszer, Nagyapó Kolozsvárról hazafelé jövet megállt Gyergyóditrón, s megivott vagy 5 kupica ditrói pálinkát, de nem akármilyen volt ez a ditrói pálinka, szerte e világban párja nincs sehol. Nem csak a neve volt híres, hanem az íze is, mivel csoda cseresznyéből főzték. S ha már csoda is van benne, hát igen csak sok csodát művelt. Minden ember, aki beléivott, elveszítette azt a csepp eszit is, ami volt. No, hát Nagyapó is így járt.
Gondolt egyet, s fogta magát, s bément a plébániára. Kereste a Plébános urat. Egyhamar meg is kapta.
-Adjon Isten, szép jó estét, Plébános Uram!
-Kentnek is , Nagyapó! Mi szél hozta errefelé?
-Szél hozott, s szél is viszen el. Nah, de az igazság az, hogy én panaszra jöttem.
-Mi a panasza, Nagyapó?
-Meguntam az életemet, s az asszont is. Örökki csak eszi a lelkemet, hogy igy nem jó, s úgy nem jó, s sehogy se jó, s nem tudok vele mit csinálni. Mán a furkósbot se segít. Gondoltam, Plébános uram jó barátságot ápol a mi Urunkval, s Szűz Máriával, s az összes szentekvel, s majd csak szól valamit , hogy tegyék mán helyre az én bolond feleségemet.
-Hát mi a baj a feleségivel?
-Örökki csak morog, perel, panaszkodik. Sosincs egy jó szava se se hezzám, se a gyermekekhez. Mindig csak a gond, s a baj, s a nyavaja... s bár hallgatna, de örökki jár a szája, mint a kácsacskának a hátsó fertája!
-Azon ne múljék, elmondok én kend helyett is egy - két imát. De későre jár, jó ember, térjék nyugovóra.
Az öreg megaludt a papnál, hiszen éccakának idejin nem mert nekivágni a hegyeknek, mégis csak gyámoltalan vénember mán. Szépen megvirradt Ditrón, s reggel, még kótyagosan a pálinkától, megintult haza. Dél környékire haza is keveredett. Menyen béjjel a kapun, s az asszon két kezit a csípőjére téve várja. El se tudta képzelni az öreg, hogy mi ütött beléje.
-Nah, neked meg mi bajod van?
-Hol a ficcfenében jártál, öreg?
-Ott ahol a madár se jár!
-Hát ilyenkor kell hazajőni?
-Mé, milyenkor kellene?
-Itt a gazdaság, a malackák, a kecskecskék, a tyukocskák, s még a szamár is!
-Milyen szamár, asszon, megint miket beszélsz? S leszeded itt a keresztvizet is rólam!
-Jó nagy szamár!
-Tán vettél egy szamarat? Mert ha elkőtötted az összes pénzünköt, bíz Uristen, agyonváglak!
-A fenét, nem vettem én semmit!
-Hát akkor meg milyen szamár?
-Ne itt áll előtted.
-Miket beszélsz itt essze vissza?
-Öreg, nem látsz tán a szemedtől?
-Nem én, biz.
-Hát nézzél csak jobban széjjel.
-Ej, ej, asszon, tréfát űzöl te belőlem, szavamra mondom. Milyen szamár, kérdem megint?
- Én, ne. Jó nagy szamár vagyok, hogy amig te kulytorogsz, én mindent megcsinálok helyetted!
Hát az öreg olyan jót kacagott, hogy a könnye is kicsordult tőle. Látta, hogy a felesége megváltozott, s inkább tréfára veszi a zsörtölődés helyett a gondokat.
Ej, meg is örvendett, hát csak a ditrói pap beszélt a fentiekkel, s azok megjavították az ő mérges feleségit.Megfogta, s megölelte az asszont, s vagy száz csókot nyomott orcájára.
Ezek után békesség lett a házba, s boldogan éltek ők is, míg az Úr magához nem szólította őket...
Fekszem a földön, érzem jön a vég... Számot vetek, milyen volt a lét... Voltak szép idők, mikor szerelmes voltam, s mikor gondtalan gyermek éveimet éltem, drága jó szüleim mindent megadtak nekem... De voltak nehéz évek, nagyon nehéz évek... Nyomor, szegénység, bánat, s most itt fekszem... Érzem , ahogy elhagy a levegő, s közeledik.... Fejemben peregnek a gondolatok... Világ életemben nem tudtam eldönteni, hogy kinek higgyek , a materialista elméleteknek, vagy az egyháznak... Azt hiszem, és vallom, hogy van Isten az égben, még sem tudom eldönteni, hogy mi lesz velem, ha átmegyek a túloldalra... Pedig már a nyakamon van... Nagyon is... Szinte fáj a tüdőm, és szét akarja ütni az egész mellkasomat, ahogy feszül, s nem kapok rendesen levegőt... fáj, és nagyon nehéz... Érzem, forog a világ, nehezedik a fejem, nem tudom magam tartani... Egyre jobban kábulok, amikor észreveszek egy furcsa fényt a sarokban... Nagyon aranysárgának hat, ez nem a felkelő nap fénye, és csak egy csóva, mert mindenütt máshol sötét van... Ütött az órám... Végem van. Ekkor, már kissé homályosodott látással megpillantok egy alakot az ajtómban. Rémülten nézek rá, látom hogy ki az, mégis nehezemre esik felismerni őt... Nem , nem, még ne, Istenem, csak most az egyszer, utoljára kegyelmezz nekem! Még dolgom van! Nem fizettem be a gáz számlámat, anyósomnak nem vittem ma ebédet, pedig beteg, egyedül van... A feleségemnek elfelejtettem megmondani, hogy nem azért nem vettem neki virágot a harmincadik házassági évfordulónkra, mert kiábrándultam, hanem azért, mert nem volt nálam pénz, kellett a postai csekkekre. A lányomnak nem mondtam meg, hogy szeretem, és hogy nem haragszom rá azért, amiért azzal a hippi semmire kellő alakkal akarja az életét összekötni. Várj, kérlek, még egy kicsit, dolgom van! A testvéremmel ki kell békülnöm! El kell mondanom neki, hogy nem érdekel a vagyon, az örökség apánk után, nem akarok vele pereskedni, mert szeretem, és azt se bánom, ha nekem semmi nem jut, csak ő boldog legyen! És jaj, Istenem, a legfontosabbat felejtettem el, s a végére hagytam... Reggel vasárnapra virradunk, s nekem templomba kell menni! Nem halhatok meg, nekem ott kell lenni a misén! Ez képtelenség.... Látom, ahogy az alak lassan közeledik felém. Érzem, hogy hagy el az erő, és hagy el a lélek... Az előbb fekete ruhában volt, most fehérben... Most akkor a kaszás az? Vagy egy angyal lehet? Mit akar tőlem? Úgysem megyek vele... Nem bír velem semmit, nem adom még fel, ahhoz kevés ő, hogy engem csak úgy elvigyen... Hiszen felnőtt vagyok, tudok dönteni... Nem megyek, és kész.... Jaj, a fejem... zúg.... mosódik össze minden.... remeg minden porcikám, lazulnak az izmaim, a csontjaim mintha nem lennének a helyükön.... Létezik, hogy ez már az agónia? Nem adhatom fel ennyire könnyen... Az izmaim rándulnak, összehúzódnak, a szívem hírtelen szaporábban ver, majd lelassul... Nincs levegőm.... Vége... Vége mindennek.... Érzem, elálmosodok... Ica itt ül mellettem... Hogy kerül ő ide? Sír.... Hallom, amint kiabál: Józsi, nem , nem hagyhatsz itt! ... Ezek szerint meghaltam.... Jézusom, kegyelmezz! Szólítgatom Icát... De nem hall, nem lát... Ica, ne sírj, drágám, itt vagyok, vigyázok rád... De nem hall... Ezek szerint én tényleg meghaltam, ha már nem érzékel, és magam is felülről látom... De csúnya vagyok, és merev.... Ekkor észreveszek egy alakot mellettem, furcsa...... Ki ő?..... Mama... Atya világ, anyuci fiatal ismét...... Mamát húsz éve temettük el... Hogy kerül ő most ide? Haja dús, a vállát símogatja, a szeme ragyog, arca derűs, mint a hajnali első napsugár, mi az ég alján felragyog.... Mama, hogy kerülsz ide? A válasz halk, de nyugtató: Érted jöttem, kisfiam, velem kell jönnöd... Az első, ami a fejembe ötlik, mi lesz Icával? Válaszol: Ne aggódj, Icára fentről majd vigyázunk, óvjuk minden léptét... Mi az hogy fentről, és mi az hogy óvjuk??? Nem értek semmit... Egyszer csak érzem, hogy megragadja karom, és elindulunk... Mama, hová megyünk??? A válasz csak annyi, hogy oda, ahol már nincs se keserűség, se fájdalom. Fogja a kezem, s elindulunk a fény felé... Az utolsó mondat, mi az ajkam elhagyja, mielőtt belelépek a fénybe: Isten veletek!......
Wass Albert: Üzenet haza
(részletek)
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.
Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.
mat,
