Gondolatok

Előszó
A történetben szereplő személyek fiktívek... Maga a történet jó része is az én gondolatmenetem, innen onnan meghallott mondatok szolgáltak alapul a történethez. Maga a történet viszont erkölcsileg tejesen helytálló.

Hazám...

Mit vesztettünk el, mi külföldre szakadt magyarok? A hazánkat? A barátainkat? A családunkat? Nem, nem, ennél sokkal - sokkal többet, bár ezeket a dolgokat is magunk mögött hagytuk.

Egy napon mindannyiunkra másképpen virradt a hajnal. Kezünkbe fogtuk a vándorbotot, ráakasztottuk a tarisznyát, azt a tarisznyát, ami táplálékul szolgál a hosszú útra.

Mi volt ebben a tarisznyában? Édesanyáink ölelő karja, s féltő szava: "Vigyázz magadra, fiam, a nagyvilág veszélyes, ne mérgezzem meg az illúziója". Benne volt az édesapánk szigora, s nevető arca. Benne voltak a testvéreink, barátaink, szomszédaink, rokonaink, a gyermekévek, a kis falunk, az iskola, minden ami szép volt. Benne volt a hazánk, a magyarságunk, a hitünk, az Istenünk. Ezzel a tarisznyával indultunk útnak.

Ahogy vándoroltunk minduntalan, mint a madár ágról - ágra, számtalanszor elmondogattuk egymásnak, hogy mi magyarok vagyunk, törhetetlen magyarok, bárhova vet a sors, megmaradunk úgy, ahogy Istenünk megteremtett, hitünket senki nem törheti meg, nyelvünket senki nem veheti el, sem évezredes múltunkat, és egy nap még hazatérünk. Megfogadtuk, hogy bárhova is vet az élet, nyugodni otthon fogunk, ott tesznek majd le a földbe, a lélekharang kis falunkba szól majd, az utolsó Mi Atyánkat ott mondják el érettünk, mert nyugtunk csak az anyaföldben lehet egy kopjafa alatt...
Eljöttünk, s találtunk új "HAZÁT"... Hazát, vagy menedéket? Nehéz kérdés... Az én hazám a magyar föld, a Kárpát - medence, és ott vannak a testvéreim, a 15 millió magyar. Tisztelem ezt az országot, ahol élek. Tisztelem a népet. A maguk módján elfogadtak. Munkám van, velük együtt eszem a kenyeret, még ha kesernyésebb is, mint amilyen édesanyámé volt otthon. Se ezt soha nem lesz az én hazám.

Teltek - múltak az évek. Mi , kik együtt indultunk útnak, szétröppentünk, mint útjukra induló fecskék, s máshol fészkeltünk le. Ki itt, ki ott. Mindenki megtalálta a számítását.

Jó néhány év elteltével találkoztunk mindannyian. Egyik szemem sírt, a másik nevetett. Jó volt hallani, hogy Józsi fiát Bendegúznak hívják, s Marika lánya is Bíborka. Istenem, micsoda szép magyar nevek! Jó volt hallani, hogy András mesélt, hogy nyáron otthon járt a Hargitán, s bíz' az ő szívéből az Árpád - sávot kitörölni nem lehet.

Ekkor Péter szavai nagyon elkeserítőek: " Két fiam van, Urlic, és Thomas. Nem tanítottam meg őket magyarul, természetesen... Fölösleges. Ez egy olyan dolog, mintha te csípőficammal születtél volna, bicegős vagy, és az újszülött gyermeked, aki egészséges, megcsonkítod, csak , hogy hasonlítson rád... Minek magyarkodni, és minek politizálni? Mi már nem ott vagyunk, ez nem a dolgunk..."

Úgy éreztem magam több társammal együtt, mint akit leforráztak... Jóságos ég! Ez az ember elfeljtette, hogy annak idején, amikor kitört a forradalom, a tömeg első sorában ment a zászlóval, s közben a magyar Himnuszt énekelte, s Kossuth címer virított a mellén, a balján. Mi lett ebből az emberből? Hogy lett ilyen gyökértelen, identitás - és önérzet vesztett?

Természetesen folyt a vita, mert úgy éreztük, tőrt forgatott meg ez a néhány szó a szívünkben. Kérdés kérdést követett, és jött hozzá a kommentár.

Nem emlékszel te, hogyan jöttünk el? Nem emlékszel, mennyit küzdöttünk a megmaradásért, a szabadságért, a magyarságunkért? Dehogynem emlékszel, csak könnyebb, kényelmesebb a hárítás. Hogy süllyedhettél oda, hogy megtagadd önmagad? Nézd, akármennyire is beilleszkedtél, te soha nem leszel annak a népnek a tagja, attól, hogy állampolgárságod van, ugyanúgy csak egy külföldi leszel a sok közül. Sosem leszel svéd, sosem fognak úgy kezelni, és teljes mértékben elfogadni... A másik dolog, hogy szégyen, hogy a gyermekeid egy árva szót sem tudnak magyarul, holott az anyjuk is magyar. Ha egy nap rákérdeznek, hogy Apa, miért nem Larsonok vagyunk, miért Lászlók, mit fogsz mondani??? Nem tudom miért kell eltitkolni ezer éves történelmünket. Azt sem értem, hogy miért ne lenne helye a politikának a társaságban? Lehet, hogy nem élek abban az országban, de igenis nagyon fontos, hogy bizonyos dolgokkal az ember tisztában legyen. Erre azt mondod, a történelem oké, a politika nem. Hát, kérdezem én, drága cimborám, 1848 mi volt, ha nem politika? 1956 mi volt, ha nem politika? És sorolhatnánk... De ez szerinted puszta történelem? Nem, kedves barátom, a politikát és a történelmet nem lehet szétválasztani, a néprajzot sem tudod kivonni a történelemből. Egyik sincs a másik nélkül.

A másik dolog, a néprajzról jut eszembe! Te faragtad a Luca széket annak idején, ugye? Hát persze... És a gyerekeidnek semmi nem jár... Emlékszel, amikor karácsonykor beöltöztünk csobánynak, és végig Betlehemeztük és végigénekeltük a falut? Emlékszel a szüretre? Az arató bálra? Az új kenyér szentelésére, a locsolkodásra? Ez szerinted mind semmit érő, csípőficamos, felejteni való dolog?

És hol felejtetted el az Istenedet, te gyarló, akihez minden nap imádkoztál? Hiszen együtt jártunk a templomba, együtt konfirmáltunk. Csak azt ne mondd, hogy azóta ateista lettél, mert azt valahogy nem veszem be. ... Ja, értem mi a baj... a pap prédikáljon, ne politizáljon. Nézd, drága intelligens barátom! A Biblia is tele van politikával, történelemmel és sok egyéb dologgal, bár lehet érdekesebb lenne, ha a pap Shrekről prédikálna, de sajnos ( szerintem épp hála Istennek) , neki mint jó pásztornak vezetni kell a nyáját. Szerinted miért mondják a papokra, hogy lelkipásztorok? Gondolkodj el kicsit az értelmén! És nem utolsó sorban, tisztában vagy te azzal, hogy a világ leggazdagabb, legszebb nyelvét beszéled? Tudod te azt, hogy Arany János huszonháromezer szót használt, Ady pedig közel tizenötezret? Tudod te, hogy az egyetlen nyelv, ami bármit kifejez? Az angol azt mondja: szeretem a kutyámat, szeretem a férjemet... Egy és ugyanazon szeretet. A magyar azt mondja: szeretem a kutyám, szerelmes vagyok a férjembe. Megkülönbözteti az érzéseket. Szerinted hány nemzet tud olyan szépen írni, képekben, kifejezően, mint a magyar??? Elmondom neked, kedves barátom, hogy egy sem.

S hogy felejthetted el azokat az embereket, akik a vérükkel harcoltak a magyarságunkért? Vagy nem számítanak a száműzöttek, Horthy, és Mindszenty bíboros? Vagy a vértanút, Márton Áront kitörölted a fejedből? Vagy Sütő Andrást, Tőkés Lászlót, akiket megcsonkítottak, félholtra vertek? Vagy Wass Albertet, aki azért halt meg mert Romániában hazaáruló magyarnak titulálták, Magyarországnak meg nem kellett még egy román a sok közül? És hogyan lehet kitörölni egy magyar szívből a nemzeti imánkat, a Himnuszt, a Szózatot, a Székely himnuszt , vagy a kesergőt, a csodás revíziós - irredenta dalainkat? Hogyan lehet elfeledni a Kárpátok bérceit? Az alföldi rónákat? Bácskát, Bánátot, Krasznahorkát, vagy bármit? Hogy lehet kitörölni az elmékből s a szívekből Trianont, s a hovatartozást???

Nagyon mérgesek voltunk, és elgondolkodtatott bennünket, hogy mi lett ezekkel az emberekkel, hogy tudtak ennyire megváltozni, kicserélődni... Ha Te, aki olvasod ezeket a gondolatokat, érted azt, ami történt, kérlek világosíts meg, mert nem hagyja nyugodni lelkem ez az egész dolog!

Versek ismét...

Leánykérés

Végre feltette a kérdést : hozzá megyek -e?
Halkan, szépen feleltem, igen...
Patakzott a könnyem, nem tudom már ilyen boldog valaha voltam e?
A felesége leszek, az övé az én szívem örökre...

Egy dobozt vett elő, benne két egyforma karika,
Egyiket ő húzta az ujjamra, a másikat én az ő ujjára.
Magához húzott, megcsókolt, s a fülembe súgta, hogy szeret,
Én suttogtam: Mindörökre! Neki adom életemet...

Egy az út, melyen indulunk tovább,
Egy az ágy, melyben alusszuk az igazak álmát,
Egy a kenyér, mely az asztalra kerül,
Egy a két szív, örökre, rendületlenül!

Májusi eső

Csorog az ablakon a májusi eső.
Szívemben a szorongás megnő.
Gondolatok gyötörnek, szúrnak és fájnak,
Jajj, énnékem, mikor hagytok, bolondos árnyak?

Szép, ahogy a vízcseppek csorognak le az ablakról,
Szép, ahogy az ember emlékezik a múltjáról.
Dörög az ég is, villámlik,
A szívem fáj, szikrázik.

Miért múlik el minden, ami szép volt?
Kedvesem, miért okozol nekem bánatot?
Miért törted össze az én szívem?
Miért csalod a lelkemet?

Könnyem potyog, szívem sajog érted,
Patakzik a szemem, mint az eső, epekedem érted.
Nézem az ablakot, s rád gondolok,
Megsemmisülök, ha tiéd nem vagyok!

Vándorfelhők

Miért jártok erre vándorfelhők?
Miért hoztok reánk szakadó esőt?
Elég bánat nyomja szívünk,
Ne mossátok el a veteményünk!

Menjetek el, vándorfelhők,
S adjátok vissza a napot, a melengetőt,
Hogy sugarával melegítse fel fázó szívünk,
S többé bánatosak soha ne legyünk!

Első látásra...

Egy pillanat alatt gyúlott fel a szerelemnek lángja,
Mikor először összevillant szemének s szememnek világa.
Ilyen érzést, ilyen csodát nem láttam még soha,
Szerelem volt ez tényleg, első látásra.

Valamit láttam a szemében, ami rögtön megragadott.
Valami érzés jött, mi teljesen magával sodort.
Láttam a szemét, ahogy nézett, mosolygott,
Egész éjjel nekem pengette a gitárt, nekem dalolt.

Zenész szerelem ez első látásra,
Szívünk együtt dobbant a gitár dallamára.
Összeforrtunk akkor este,
Összefonódott ajkunk a szerelembe.

Testünk együtt ringott a tangó ritmusára,
Símulva bújtam ölelő karjába.
Kebelén melengetett, mint egy gerlicét,
Nekem adta akkor este minden szeretetét...

Versikék

Nyomorultak

Sajgó sebek teszik pokollá az életem.
Megfertőznek a nyomorultak, megették a lelkem.
Elvettek mindent, ami szép volt,
Az álmokat, vágyakat, mindent, mi jó volt.

Maradt helyette a kín,a szenvedés,
A céltalanság, irigység, s nélkülözés...
Tönkretettek a nyomorultak,
Mikor hatalomhoz jutottak.

Felégettek mindent, s nem maradt nekünk semmi,
Útra kellett kelni, el kellett menni.
Patkányok ezek, nem csak nyomorultak,
Ők határozzák meg nekünk az életutat...

Magyar vagy

"Más nyelven beszélsz,
Más nyelven írsz,
De magyarul álmodsz,
Magyarul sírsz"

Idegenbe vagy, de lelked hazavágy,
Nem lehet kitörölni az ember identitását.
A lelkedben ég a haza szeretete,
De hazádat tőled a rezsim elvette.

Útra keltél, kezedben a vándorbot,
De feledni nem lehet a Kárpátot!
Gyökereid oda vezetnek vissza,
Magyar vagy, Istened így akarta.

Más nyelven beszélsz, mert ezt várják tőled,
De magyarul álmodsz, magyar a te szíved!
Vessen az élet bárhova,
Tűrni megtanít, de feledni soha!

Gerlicémnek

Nem tudom mi történt velem,
De jó nagyon,
Szárnyal az én szívem,
Szárnyal szerelmesen, szabadon.

Elbűvölsz, lényed tiszta mint a reggeli harmat,
Hozzád foghatót nem ismertem soha.
Iszom minden szavadat,
Sok ember tőled tanulhatna.

Lenyűgöz a kedvességed,
Szavad nem üres frázis,
Szerelem minden tetted,
Örökké ilyen maradj is!

Mert hidd el nekem, ó, gerlice,
Nincs ilyen a világ kerekén,
Kinek ily tiszta a szíve,
Ezért szeretlek én!
A rózsa

Szép vagy... Egyszerű, és szép.
Csodás, mint egy festett kép.
Egy szál rózsa a kertben,
Te tartasz életben.

Forrásvíz táplál,
Gyökeredben mint vér az érben szaladgál,
Leveled az új remény tavasza,
Rózsa vagy, virágod a korona.

A szamár

A szamár

Egyszer, valamikor réges - régen, élt Nagyanyó, s Nagyapó valahol a Ghymesben. Két igen házsártos vén ember voltak ők ketten, meg se állták, hogy ne piszkálják egymást.

Történt egyszer, Nagyapó Kolozsvárról hazafelé jövet megállt Gyergyóditrón, s megivott vagy 5 kupica ditrói pálinkát, de nem akármilyen volt ez a ditrói pálinka, szerte e világban párja nincs sehol. Nem csak a neve volt híres, hanem az íze is, mivel csoda cseresznyéből főzték. S ha már csoda is van benne, hát igen csak sok csodát művelt. Minden ember, aki beléivott, elveszítette azt a csepp eszit is, ami volt. No, hát Nagyapó is így járt.

Gondolt egyet, s fogta magát, s bément a plébániára. Kereste a Plébános urat. Egyhamar meg is kapta.

-Adjon Isten, szép jó estét, Plébános Uram!

-Kentnek is , Nagyapó! Mi szél hozta errefelé?

-Szél hozott, s szél is viszen el. Nah, de az igazság az, hogy én panaszra jöttem.

-Mi a panasza, Nagyapó?

-Meguntam az életemet, s az asszont is. Örökki csak eszi a lelkemet, hogy igy nem jó, s úgy nem jó, s sehogy se jó, s nem tudok vele mit csinálni. Mán a furkósbot se segít. Gondoltam, Plébános uram jó barátságot ápol a mi Urunkval, s Szűz Máriával, s az összes szentekvel, s majd csak szól valamit , hogy tegyék mán helyre az én bolond feleségemet.

-Hát mi a baj a feleségivel?

-Örökki csak morog, perel, panaszkodik. Sosincs egy jó szava se se hezzám, se a gyermekekhez. Mindig csak a gond, s a baj, s a nyavaja... s bár hallgatna, de örökki jár a szája, mint a kácsacskának a hátsó fertája!

-Azon ne múljék, elmondok én kend helyett is egy - két imát. De későre jár, jó ember, térjék nyugovóra.

Az öreg megaludt a papnál, hiszen éccakának idejin nem mert nekivágni a hegyeknek, mégis csak gyámoltalan vénember mán. Szépen megvirradt Ditrón, s reggel, még kótyagosan a pálinkától, megintult haza. Dél környékire haza is keveredett. Menyen béjjel a kapun, s az asszon két kezit a csípőjére téve várja. El se tudta képzelni az öreg, hogy mi ütött beléje.

-Nah, neked meg mi bajod van?

-Hol a ficcfenében jártál, öreg?

-Ott ahol a madár se jár!

-Hát ilyenkor kell hazajőni?

-Mé, milyenkor kellene?

-Itt a gazdaság, a malackák, a kecskecskék, a tyukocskák, s még a szamár is!

-Milyen szamár, asszon, megint miket beszélsz? S leszeded itt a keresztvizet is rólam!

-Jó nagy szamár!

-Tán vettél egy szamarat? Mert ha elkőtötted az összes pénzünköt, bíz Uristen, agyonváglak!

-A fenét, nem vettem én semmit!

-Hát akkor meg milyen szamár?

-Ne itt áll előtted.

-Miket beszélsz itt essze vissza?

-Öreg, nem látsz tán a szemedtől?

-Nem én, biz.

-Hát nézzél csak jobban széjjel.

-Ej, ej, asszon, tréfát űzöl te belőlem, szavamra mondom. Milyen szamár, kérdem megint?

- Én, ne. Jó nagy szamár vagyok, hogy amig te kulytorogsz, én mindent megcsinálok helyetted!

Hát az öreg olyan jót kacagott, hogy a könnye is kicsordult tőle. Látta, hogy a felesége megváltozott, s inkább tréfára veszi a zsörtölődés helyett a gondokat.

Ej, meg is örvendett, hát csak a ditrói pap beszélt a fentiekkel, s azok megjavították az ő mérges feleségit.Megfogta, s megölelte az asszont, s vagy száz csókot nyomott orcájára.

Ezek után békesség lett a házba, s boldogan éltek ők is, míg az Úr magához nem szólította őket...

A halál torkában

A halál torkában...

Fekszem a földön, érzem jön a vég... Számot vetek, milyen volt a lét... Voltak szép idők, mikor szerelmes voltam, s mikor gondtalan gyermek éveimet éltem, drága jó szüleim mindent megadtak nekem... De voltak nehéz évek, nagyon nehéz évek... Nyomor, szegénység, bánat, s most itt fekszem... Érzem , ahogy elhagy a levegő, s közeledik.... Fejemben peregnek a gondolatok... Világ életemben nem tudtam eldönteni, hogy kinek higgyek , a materialista elméleteknek, vagy az egyháznak... Azt hiszem, és vallom, hogy van Isten az égben, még sem tudom eldönteni, hogy mi lesz velem, ha átmegyek a túloldalra... Pedig már a nyakamon van... Nagyon is... Szinte fáj a tüdőm, és szét akarja ütni az egész mellkasomat, ahogy feszül, s nem kapok rendesen levegőt... fáj, és nagyon nehéz... Érzem, forog a világ, nehezedik a fejem, nem tudom magam tartani... Egyre jobban kábulok, amikor észreveszek egy furcsa fényt a sarokban... Nagyon aranysárgának hat, ez nem a felkelő nap fénye, és csak egy csóva, mert mindenütt máshol sötét van... Ütött az órám... Végem van. Ekkor, már kissé homályosodott látással megpillantok egy alakot az ajtómban. Rémülten nézek rá, látom hogy ki az, mégis nehezemre esik felismerni őt... Nem , nem, még ne, Istenem, csak most az egyszer, utoljára kegyelmezz nekem! Még dolgom van! Nem fizettem be a gáz számlámat, anyósomnak nem vittem ma ebédet, pedig beteg, egyedül van... A feleségemnek elfelejtettem megmondani, hogy nem azért nem vettem neki virágot a harmincadik házassági évfordulónkra, mert kiábrándultam, hanem azért, mert nem volt nálam pénz, kellett a postai csekkekre. A lányomnak nem mondtam meg, hogy szeretem, és hogy nem haragszom rá azért, amiért azzal a hippi semmire kellő alakkal akarja az életét összekötni. Várj, kérlek, még egy kicsit, dolgom van! A testvéremmel ki kell békülnöm! El kell mondanom neki, hogy nem érdekel a vagyon, az örökség apánk után, nem akarok vele pereskedni, mert szeretem, és azt se bánom, ha nekem semmi nem jut, csak ő boldog legyen! És jaj, Istenem, a legfontosabbat felejtettem el, s a végére hagytam... Reggel vasárnapra virradunk, s nekem templomba kell menni! Nem halhatok meg, nekem ott kell lenni a misén! Ez képtelenség.... Látom, ahogy az alak lassan közeledik felém. Érzem, hogy hagy el az erő, és hagy el a lélek... Az előbb fekete ruhában volt, most fehérben... Most akkor a kaszás az? Vagy egy angyal lehet? Mit akar tőlem? Úgysem megyek vele... Nem bír velem semmit, nem adom még fel, ahhoz kevés ő, hogy engem csak úgy elvigyen... Hiszen felnőtt vagyok, tudok dönteni... Nem megyek, és kész.... Jaj, a fejem... zúg.... mosódik össze minden.... remeg minden porcikám, lazulnak az izmaim, a csontjaim mintha nem lennének a helyükön.... Létezik, hogy ez már az agónia? Nem adhatom fel ennyire könnyen... Az izmaim rándulnak, összehúzódnak, a szívem hírtelen szaporábban ver, majd lelassul... Nincs levegőm.... Vége... Vége mindennek.... Érzem, elálmosodok... Ica itt ül mellettem... Hogy kerül ő ide? Sír.... Hallom, amint kiabál: Józsi, nem , nem hagyhatsz itt! ... Ezek szerint meghaltam.... Jézusom, kegyelmezz! Szólítgatom Icát... De nem hall, nem lát... Ica, ne sírj, drágám, itt vagyok, vigyázok rád... De nem hall... Ezek szerint én tényleg meghaltam, ha már nem érzékel, és magam is felülről látom... De csúnya vagyok, és merev.... Ekkor észreveszek egy alakot mellettem, furcsa...... Ki ő?..... Mama... Atya világ, anyuci fiatal ismét...... Mamát húsz éve temettük el... Hogy kerül ő most ide? Haja dús, a vállát símogatja, a szeme ragyog, arca derűs, mint a hajnali első napsugár, mi az ég alján felragyog.... Mama, hogy kerülsz ide? A válasz halk, de nyugtató: Érted jöttem, kisfiam, velem kell jönnöd... Az első, ami a fejembe ötlik, mi lesz Icával? Válaszol: Ne aggódj, Icára fentről majd vigyázunk, óvjuk minden léptét... Mi az hogy fentről, és mi az hogy óvjuk??? Nem értek semmit... Egyszer csak érzem, hogy megragadja karom, és elindulunk... Mama, hová megyünk??? A válasz csak annyi, hogy oda, ahol már nincs se keserűség, se fájdalom. Fogja a kezem, s elindulunk a fény felé... Az utolsó mondat, mi az ajkam elhagyja, mielőtt belelépek a fénybe: Isten veletek!......

Újabbak 5

A teremtés koronája

Te két lábon járó Isten csapása, kinek neve férfi,

Ne bonyolítsd az életem, szívem ezt nem érdemli.

Szeress vagy ha nem, tűnj a pokolba,

Fogd fel végre, nem vagyunk a Száz holdas Pagonyba!

Ne gyere nekem mese délutánt tartani,

Mert azt már az ovis gyerek se hiszi...

Nőjön már be végre a fejed lágya,

Vagy még mindig azt hiszed, te vagy a teremtés koronája?

Hát egyetlenem, elárulom neked,

A spanyol viaszt nem te találtad fel, boldogulok nélküled!

Annyit se érsz, mint halottnak a hideg borogatás,

Minden szavad hamis, csalás, ámítás...

Te két lábon járó Isten csapása, kinek neve férfi,

Hagyj nekem békét, hagyj már élni!

Keress más játékszert magadnak,

Ami megfelel a hülye agyadnak...

A szerelem

A szerelem a legcsodásabb érzés, mit valaha átéltem.

A tény, hogy megismertem Őt, a legjobb mi történt velem.

Általa ismertem meg a szerelmet,

Magamat, az egész életemet.

A szerelem csodás.

Egy örök ragyogás.

Erőt ad a gyengének,

Bátorságot a félőnek,

Napfényt a sötétnek,

Reményt a reménytelennek.

Boldogságot a szomorúnak

Beteljesülést a vágyakozónak.

A szerelem csodás,

Egy életen át vágyakozás

Keresni az igazat, a jót s a szépet,

S megtalálni: boldog élet.

Ránézni, s látni a szeme tükrében a szerelmet,

Megér a világon minden kincset...

Újabbak 4

Takács Ferenc barátom emlékére

(1979. január 8 - 2009. november 10)

Váratlanul ért a halál híred,

Mondd Barátom, ezt hogy tehetted?

Tudtam, hogy baj van, s gyenge vagy,

De nem hittem, hogy itt hagysz.

Azt mondtad, meggyógyulsz, megígérted,

S mégis Angyal - birodalomba költöztetted élted.

Nehéz a búcsú, és nagyon fáj,

Ott fenn vigyázz, s várj reám.

Egy nap majd én is jövök, s újra veled leszek,

Addig is légy türelemmel, s készítsd nekem a helyet.

Emlékemben mindig őrizlek,

Szívemben más nem foglalja el a Te helyedet.

Drága Barátom, váratlanul élt halál híred,

Nem is értem miért hunytad le örökre két szemed.

Búcsúzóul nem sokat mondhatok,

Nyugodj békében, álmod vigyázzák az angyalok!

Megölnek

Mondd, mennyi még az élet?

Tudnom kell, hogy mit reméljek!

Nem várhatok, míg a hátamba megforog a kés,

Nem lehet az életem állandó menekvés!

Hiszek, vallok, remélek, s tagadok...

Akarok, vágyok, szavaim szárnyalnak, szabadok.

Most még fiatal vagyok,

De az eszemben jár: egy nap én is meghalok.

Azt mondják, kard által vész, ki kardot ragad,

Nekem is mondták, ne éld bele túlságosan magad...

A harcok hevében elkövettem egy hibát,

Elfeledtem őseim tanácsát.

Kardot ragadtam, kard által veszek,

Térdre csúszva vezeklek.

Megölnek, mint egy hitvány férget,

Ezt érdemeltem, ennyi volt az élet...

Vonaton

Ülök a vonaton,

Gondolataim szállnak szabadon,

A sínen ropogó kerekek hangja zakatol fülembe,

Ismerős arcot látok, egy érzés hasít szívembe.

Ő az, igen, ő, más nem lehet,

Istenem, hogy elsodorta tőlem az élet...

Azóta tíz év eltelt,

Feledni nem lehet a szerelmet.

Néz rám, s kezében egy karon ülő gyermek,

Mellette egy nő, a felesége lehet.

Néz, mosolyog, átadja a gyermeket, s elindul felém

Jaj, most mi lesz, mit feleljek én?

Odalép, s kérdi: megismersz - e még?

Emlékszel? A porban játszottunk gyerekként...

Megismerlek, hogyne ismernélek,

Elfeledni téged soha nem lehet,

Sem az irántad érzett szerelmet,

Jól összetörtem a szívedet.

Torkomban egy hatalmas gombóc, nagyot nyelek...

Mondd, ő ott a te feleséged S a gyermeked?

Halkan jött a válasz,

S keserű a vigasz.

Dehogy enyém a gyermek,

Holt öcsém gyermeke, kit én nevelek.

A leány ma már özvegy, ki hajdan sudár leány volt,

Sötét hajára fekete gyászlepel hullt...

Úton vagyunk, viszem őket haza,

Hátha nálunk jobb lesz nekik - mondja bízva.

De mégis, mondd, hogy gondoltad, hogy feledni lehet téged?

Hisz szíve sosem érzett ily szerelmet!

Ébredj, kölök, tíz esztendő eltelt,

Másfelé éltük az életet.

Én is haza tartok, nagyanyám holtan fekszik,

Az ember a gyászban nem tudja, mit cselekszik

Nézz rám, hol lettél ilyen kemény?

Valaha te voltál a legnagyobb tünemény!

Elteltek az évek, kölyök, elvesztek az álmok,

Itt ülök a vonaton, s gondolkozok.

A percek peregnek, az idő halad,

De a szívbe, mit belevésnek, örökre ott marad.

Ha szerettél valakit úgy, ahogy én szerettelek téged,

Feledni oly könnyedén el azt nem lehet...

Hátat fordít, s elindul, léptei halkulnak.

Megáll a nő mellett, s hallom a szavakat.

Bár ne ismertem volna soha, kétszer törte szilánkokra a szívemet,

Ő ismertette meg velem az igaz szerelmet, s a gyötrelmet.

Könnycsepp csordul az arcomon,

Lehet, hogy magányom feladom.

Feltárom néki titkomat,

Melyet más soha nem hallhat.

Szerettem, mióta eszem tudom,

De féltem, hogy tönkre teszem, bántom,

Azért törtem össze a szívét,

De nem csak az övét, ugyanúgy a magamét.

Erőt veszek magamon,

Miközben a vonat zakatolását hallgatom.

Odalépek, kezem nyújtom felé, könnyes szemmel rá nevetek,

Igen, kölyök, még mindig szeretlek!

Ha akarod, most már maradj velem,

Légy a hites feleségem!

Ismét nagyot nyeltem,

Sírva, halkan feleltem, igen.

Nagyanyámat másnap letették a sírba,

S én feleség, s anya lettem tavaszra.

Azóta még tíz esztendő telt el,

S itt ülök a vonaton ismét, tele emlékekkel.

Szemben ül velem életem szerelme,

Mellette szerelmünk két gyümölcse.

Egy lenszőke fiú s egy angyali leány,

Szívem hangja , mint csalogány.

Boldog vagyok, mert mindent megkaptam

Ebben a kis vonatban.

Szebb nem is lehetett volna,

Mintha igaz lett volna...

Kalász, kalász

Kalász, kalász, árva magyar kalász,

Nem csodálom, hogy sírsz, ki tör a frász.

Fenyő, fenyő, jaj te magas fenyő,

Nem csodálom, hogy szívedben a bánat csak nő.

Valaha volt országunk, szép magyar nemzetünk,

Mára semmink se maradt, a világ szégyenfoltja lettünk.

Az országunk kétharmadát elvették,

Idegenek rab igájába tették.

Vérzik szívem,

Édes Istenem,

Mikor lesz újra nagy nemzetem?

Mikor lesz énnekem szép szabad életem?

Kalász, kalász, árva magyar kalász,

Én veled sírok, az én szívemben is gyászt találsz.

Gyászolom a kinn rekedt testvéreimet,

Erdélyt, Kárpátlaját, Felvidéket, s Délvidéket!

Turull, turull, drága turullmadár,

Mondd meg nékik, szívem még hazavár!

Lesz még egykoron szép nagy Magyarország,

Könny fog csillogni minden magyar szemben, boldogság!

Újabbak 3

Egy igaz barátomnak

Ne aggódj, drága barátom, én fogom a kezed,

Itt vagyok, itt leszek mindig neked, s melletted,

Ha hívsz, jövök, veled vagyok örömben, s bajban

A mi barátságunk soha nem vész, halhatatlan.

Te mellettem voltál, mikor sírtam, ölelő karod óvott,

Mellettem voltál, mikor mosolyogtam, arcod mosolyra húzott.

Ne hidd, hogy bármikor is hagylak, hisz a szív nem felejt,

Mellettem vagy, s én melletted, ketten fogunk egy kötelet.

Ez a kötél oly erős, mi soha el nem szakadhat,

Barátságunk ma is van, holnap is lesz, s a kor haladhat.

Mert igaz barát igen ritka, mint a fehér holló,

S hogy megmondjam mennyire szeretlek: nincs is rá szó...

Héraklész

Zeusz isten egy földi nőt látva szerelembe esett,

Szívére nem hatott se szó, se tett.

Alkéméné meseszép nő volt,

Nem ismertem nála jobb asszonyt.

Szerette Amphitrüónt, a férjét,

Zeusznak ez okozott sok fejtörést.

Az asszony nem állt kötélnek,

Be kellett hát válnia a cselnek

Az éj leple alatt Zeusz Amphitüón bőrébe bújt,

Remélve, hogy az asszony ágyába így bejut.

Ezen az éjjelen nemzette gyermekét,

A híres - neves Héraklészt.

Zeusz felesége, Héra féltékeny volt a gyermekre,

Persze a sajátjaiért képes volt mindenre.

Pár napos volt a gyermek, mikor két kígyót

Héra az égből rádobott,

De a ded erős volt, s bátor,

Megfojtotta a kígyókat - tiszta sor.

Héra döbbenten nézett le az égből,

A messzi, magas fellegekből.

Nem értette, hogy Héraklész ezt túl hogyan élhette,

S bosszút esküdött férje faggya ellen, ezután örökké kergette.

A gyermekből lassan dalia legény vált,

Megtanulta a vívást, cél lövést, a lant tudományát.

Ám bölcsessége mellé társult hírtelen haragja,

Mikor tanítóját mérgében ökölcsapással halálra sújtotta.

Ekkor apa kicsapta büntetésül az állatokkal együtt a hegyi legelőre,

De a pásztorkodó Héraklész ott is csodát művele...

Egy oroszlán támadta meg a nyáját,

Nem, hogy mentette volna az irháját,

Halálnak halálával halt,

Mikor a férfi rácsapta a kart.

Nem sokkal e történet után apa lett a gyermek,

Egy király ötven leányának nemzett ötven fiú gyermeket.

Héra zaklatta őt tovább hasztalan,

A férfi csak hősködött minduntalan.

Következő tettét is siker koronázta,

Egy szép feleség, Megara lett ajándéka.

Megarával boldogan éltek,

Nemzettek vagy fél tucat gyermeket

Ám Héra csak nem nyugodott,

Hősünk fejére szörnyű átkot , tébolyt szórt.

Elvesztette az eszét, szörnyen dühöngeni kezdett,

Megölte dühében a fél tucat gyermeket.

Az Istenek szörnyű haragra gerjedtek,

Neki tizenkét elvégezhetetlen feladatot jelöltek

Meg kellett ölnie a leszzai Hüdrát,

Ugyanúgy mint a nemeai Oroszlánt,

A mocsárból ki kellett űznie a Réz tollú madarakat,

Majd más vidéken elejtett egy arany agancsú Szarvast.

A feladatok közben mind veszélyesebbek, nehezebbek lettek,

Egy vad kant is élve kellett elfognia, nem ölthette meg.

Angiász istállójának tisztítása volt igazi próba,

De ez után jött még Poszeidón, s Kréta.

A tenger Istenének vad bikáját kellett elfognia,

S csendes, szelíd, nyugodt viselkedésre bírnia.

Ezzel nem merültek ki a veszélyek,

Az Amazon királynő derék öve is kellett.

S a végső próba

Az alvilág őrének, Kerberosznak felhozatala.

Héraklész mindet hősiesen állta,

Így övé lett az Istenek bocsánata.

Ezután újra nősült, gyermekeket nemzett,

De nem hazudtolta meg önmagát,

Egy tébolyodott éjszakán

Megint kiirtotta a családját.

Vezeklése során harcolt a gigászok ellen az Istenek oldalán,

A halállal is szembeszállt félelem nélkül, némán.

Thészeuszt kiszabadította az alvilágból,

Soha nem tért le a hősi útról.

Az argonautákkal az arany gyapjúért harcolt,

S a trójai király is ki átverte, keményen meglakolt

Tróját felégette,

S a királyt láb alól eltette.

De egy éjszakán Héraklész is kivívta a sorsot,

Megcsalt feleségétől Nesszosz inget kapott.

Iszonyú kínok között ért véget földi élete,

Ám a sok hőstette őt az Istenek közé emelte.

Mostoha anyja is megbékélt vele,

Övé a fenti világ már örökre.

Armageddon ideje jár

Néha annyira feszülök, hogy úgy érzem, szétpattanok,

Nem tudom miért, mi rá az ok.

Egyszer csak elfog, s dühít ez a romlott nagyvilág,

Rosszabb tán ez az érzés, mintha valaki késsel hátba vág.

Bürokrata világban élünk ahol eluralkodott a káosz,

Kizsigerelnek, kirabolnak, az emberek szíve tiszta kosz.

Kevés már a jó szó, a becsület,

Nincs tisztesség, lelki ismeret.

Ehelyett vannak neogazdagok,

Tolvaj, aljas bitangok.

Armageddon ideje jár ránk

A halál vár ránk...

Belepusztul a Föld az emberi létbe,

Ez kerül mindenki életébe.

A nagy globalizációval, fejlődéssel tönkre teszünk mindent,

Az emberiség, meglátjátok, majd hatalmas árat fizet.

Armageddon ideje jár...

Mindenkire a végzet vár...

Újabbak 2

Karácsony idegenben

Karácsony este bemegyek a templomba,

S imára kulcsolom kezem.

Gondolataim röpködnek a honba,

S itt idegenben ma éjjel is magyarul ver szívem.

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben,

Te, ki ott ülsz a magasban fenn,

Nézz le hazavágyó gyermekedre,

S hallgasd meg imáját Szenteste.

Régen, odahaza Délvidéken

Karácsonyoltunk szépen, szeretetben.

A fa alatt ülve harsogtuk a mennyei halleluját,

A boldog Karácsony víg dalát.

De más itt idegenben...

Kihaltak érzéseink, halottaink otthon, a temetőben...

Szeretnék kijutni hozzájuk,

Sírjukra vinni egy szál virágot...

Ínséges idők járnak otthon.

Semmi nem segít szegény magyarokon.

Idegen népek közt élünk mi szerencsések,

S nem éhezünk, mint otthon sok gyermek.

Az én otthonom nem csak Magyarország, hanem a Kárpát - medence,

Testvérem a Kárpát összes magyar gyermeke.

Segítsd meg őket jóindulatoddal,

Emeld fel őket melengető két karoddal,

Hogy legalább ma, karácsony este

Ne legyen bánatos, szomorú egy se

A moldvai csángóknak adj magyar szót,

Az erdélyieknek nagyobb igazságot!

A délvidékieknek sok esőt, hogy teremjen a föld,

A kárpátaljaiak nyomorát lepje el a köd!

Felvidéknek adj szabadságot,

A Dráva -mellékieknek adj új világot!

Nekünk, pedig itt idegenbe,

Adj otthont, legalább ma este!

Hogy ne fájjon annyira Trianon, s a magyarság kínja,

S ha csak néhány órára is, a szívünkben legyünk otthon újra.

Néz le reánk, drága gyermeked születése napján,

Itt állunk téged kérve, imádva 2009 karácsonyán....

A tegnap szigete

Valahol, a tengeren

A messzi - messzi délen,

Volt egy sziget, a Tegnap szigete,

Sok - sok bús ember kereste.

Azt mondták, él ott egy legény,

Kinek a neve Remény.

Híresztelték róla, hogy ki megleli,

Az örök boldogságot nyeri,

Hisz visszaforgathatja az időt,

Minden rosszat, s veszendőt.

Hát útra keltem én is, mint sokan mások,

Elindultam megkeresni a boldogságot.

Behajóztam a tengert,

Láttam sok szigetet.

Ott volt a Bánat szigete, s az Örömé,

A Halál szigete, s az Életé.

Csak egyet, egyet nem találtam soha,

S ennek megvolt a tetemes oka.

A tegnapot visszahozni nem lehet,

A rosszak elszüllyesztették a szigetet.

De örökül hagytak egy verset

Mely okítja az embereket:

Mindig fontold meg , mit teszel,

Mert nem tudod, holnap már hol leszel.

Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra,

Mert ki tudja, lesz e időd arra.

Ha szeretsz valakit, ma mondd el neki,

Mert ki tudja, az élet őt is hova veti.

Az idő rohan, a perc múlik,

Nem leszünk mindig itt.

Ne felejts el ölelni, beszélni, sírni, örülni, szeretni,

Mert ennélkül nehéz lesz a halálon túljutni,

Hisz ha betakar a föld, már nem teheted meg,

Míg itt vagy, addig tedd, s becsüld meg,

Mert odaát már nincs érzés, se fény, se árnyék,

De annak, ki itt marad, a mosolyod, ölelésed, csókod érték.

Tehát: ne keresd többé a Tegnap szigetét,

Inkább éld az élet sűrűjét.

Ma tedd meg, s holnap, s azután,

Ne keseregj a tegnap után.

Előre nézz mindig, soha se hátra,

Törekedj a boldogságra.

Mert az élet elmúlik, elszállnak az évek,

Ami volt, vissza sose térhet!

Kérdés - felelet

Akkor is szépnek látsz - e majd, ha hajunkat belepi a dér?

Akor is szeretsz - e majd, ha az életünk a vége felé ér?

Akkor is ölelsz - e majd, ha ráncok díszítik karom?

Akkor is csókolsz - e ha szó már nem hagyja ajakom?

Fogod e majd a kezem, mikor félek?

Mellettem leszel - e mikor a halálba lépek?

Milyen lesz az öreg élet?

Bárhogy is lesz, én szeretni foglak téged.

Akkor is szépnek látlak, ha a hajadat belepi a dér,

Akkor is szeretlek, ha életünk a vége felé ér,

Akkor is ölellek, ha ráncok díszítik karod,

Akkor is csókollak, ha szó már nem hagyja ajakod.

Fogom majd a kezed, mikor félsz,

Melletted leszek, mikor a halálba lépsz.

Remélem, szép lesz az öreg élet,

Bárhogy is lesz, én szeretni foglak téged.

Adjatok vissza a földnek melyből vétettem

Ha meghalok,

Akkor is hazavágyok.

Adjatok vissza a földnek, melyből vétettem,

Mert nyugodalmat csak ott talál lelkem.

Odahaza, a bácskai rónaságba,

Oda vágyik lelkem, a kis falumba,

Ahol éltem boldogan,

S szerettek sokan.

Ott legalább egy szál virág lesz a síromon,

Mert nem felejt el az otthonom,

De itt idegenbe mit várhatnék?

Csodát mindek remélnék?

Ha meghalok, vigyetek, haza!

Oda tegyetek, ahol nyugszik déd, s ükapa,

Mert szent föld csak a szülőföld lehet,

Adjátok vissya az én földemet!

Tegyetek oda, s hagyjatok ott,

Ott alszok örök álmot,

Várom majd a megváltót,

S remélem az örök boldogságot!

A hontalan imája

Hontalan vagyok, Istenem,

Árva, gyarló gyermek.

Hontalan vagyok, Istenem,

Merre, hova menjek?

Hazámat szétszaggatták,

Millió darabba, szerteszét,

Idegen lábak tapossák

Árpád, s Álmos földjét.

Istenem, ezer éves balsors gyötri nemzetem,

Én mire nemzzem gyermekem?

Nincs énnekem már se ingem, se gatyám,

Se igaz, szép magyar hazám!

Szépen hangzó magyar nevem

Idegen lejtéssel ejtik ki,

Átkozott nagy történelem,

A gonoszok sose halnak ki!

Mindig lesz egy ember,

Egy Sztálin, Milosevics, vagy Hitler,

Aki más nemzetet rabigába hajt,

S az ember fejére nem hoz mást, csak bajt...

Istenem, kegyelmezz nekünk,

Légy jó, igaz velünk,

Ne ontassék több vér,

Testvér ne öljön testvért?

Hisz nem állatok vagyunk, hanem hús - vér emberek,

Mindenki megérdemli a normális életet!

Uram, segítsd meg a hontalan gyermeked!

Adj új hazát, új hitet!

Újabbak 1

Idegen csízmák tapossák itt a földet

Idegen csízmák tapossák itt a földet,

millióktól hullottak a könnyek,

lassan elfogy nemzedékünk,

testvérből lesz ellenségünk,

Istenem, hát miért van ez így?

Belocsoljuk vérünkkel a földet,

Próbáljuk meg máshol hátha könnyebb,

Te is tudod, hűtlen lettél,

Idegenbe menekültél,

Itthagytad, kit nagyon szerettél...

Idegen csízmák tapossák itt a földet,

Millióktól hullottak a könnyek,

Most vége a büszkeségnek,

Szeresd azt ki szeret téged,

Becsüld meg, hogy boldogabb legyél...

Hazám, anyám, drága szent hazám,

Mennyit szenvedtél hosszú éveken át,

Hazám, anyám, drága szent hazám,

Boldogabb idők jöhetnének már...

Idegen csízmák tapossák itt a földet,

Széttépték a hazánkat, s a szíveket,

Lassan elfogy népességünk,

Saját hazánkban idegenek leszünk,

Istenem, hát miért van ez így?

Magyarok rekedtek a határokon kívül,

Az ő szívükbe most a bánat ül,

Idegen népek őket sanyargatják,

Fejüket rabigába hajtják,

Istenem, kiírtják a magyarság írmagját!

Hazám, anyám , drága szent hazám,

Mennyit szenvedtél hosszú éveken át,

Hazám, anyám, drága szent hazám,

Boldogabb idők jöhetnének már...

Idegen csízmák tapossák itt a földet,

Trianon sújtja szívünket,

Elszakadt a sok országrész,

Magyarországot eszi a dögvész,

Istenem, hát miért van ez így?

Lennie kell még egy esélynek,

Egyesülnie kell a magyar népnek,

Véget kell vetni a barbár uralomnak,

Ellenálni az elnyomásnak,

Hogy végre mindannyian szabadok legyünk!

Hazám, anyám, drága szent hazám,

Mennyit szenvedtél hosszú éveken át,

Hazám, anyám, drága szent hazám,

Boldogabb idők jöhetnének már!

Volt egy ősz hajú asszony...

Volt egy ősz hajú asszony, kinek szívét talán nyomta a bánat,

Ha baja volt, mindíg ölelő karjait nyújtotta egyetlen fiának.

Ha sírt is, csendben tette, hogy ne lássa senki se,

Ne érezzék, hogy milyen az ő lelke.

Volt egy ősz hajú asszony, kinek hosszú haja omlott a vállára,

Kinek mosoly húzódott mindig édes kis ajkára.

Soha nem panaszkodott, jajjszó el nem hagyta a száját,

Este csendben térden állva Istenének mondta az imáját.

Egy csendes estén, szorítottam öreg, bogos kezét,

Láttam a szemében először, hogy fél, félti az életét.

Pedig mindig vidám volt ő, akár a nyári napsugár,

De most éreztem, vége van, érte jött a kék madár.

Csendben lehúnyta két szép szemét,

Többet nem mesélt nekem mesét...

Elment az angyalokhoz, mélyen alussza most álmát,

Föld fedi drága jó anyám sírhalmát.

Volt egy ősz hajú asszony, emléke mindig bennem él,

Nincs a világon még egy, ki nyomába ér...

Nincs senki, aki oly szép, s oly jó, mint az én anyám,

Volt egy ősz hajú asszony, az égből vigyáz rám...

Kamaszkori versek

2003 Valeninján

Meghalt ma bennem az élet,

Mert elengedtem őt, a nagy szerelmet.

S most itt ülök 2003 Valentinján

Egymagamban, mélabúsan, s némán.

Ó, ég, csak őt tarthattam volna meg,

De a sors fintora közbelépett.

Elengedtem őt, pedig szerettem,

Mert gyáva voltam, hogy érte éljem életem.

Harcolnom kellett volna, míg állt a csatabárd,

De elmém ilyen - s hogy jobb lesz, sose várd...

Elment ő messzire, s mint halott ember élek most,

Mert nincs oly hatalmam, hogy megfordítsam a sorsot.

Mert ha lenne, vissza hoznám őt,

S elkerülném a végzetet, a temetőt.

S most itt ülök búsan, őreá várva,

Mint egy ágról szakadt, halott , árva.

Halott a csend, halott a város,

Halott a szívem, belül sáros,

Meghalok, mert szeretem őt,

S ha ő nem lesz enyém, én választom a temetőt.

Bonyhád, 2003.02.14.

Neked

Néha kell valaki,

Aki a kezedet megfogja,

Néha kell valaki,

Aki szíved dallamát meghallja.

Néha kell valaki,

Aki a magány csendjében vigyáz rád,

Néha kell valaki,

Aki neked adja legféltettebb álmát.

Néha kell a jó szó, a mosoly, a simogatás,

Néha kell a nevetés, a könny, a megértés,

Mert e nélkül mind- mind

Üres lenne az élet,

S nem tudnád meg soha mit jelent a szó:

Szeretlek Téged!

Hidas, 2003.11.14.

Veled

Letörölném könnyed, ha sírnál,

Megcsókolnám arcod bús mosolyodnál.

Megvigasztalnám lelked, ha fájna,

Ha az élet reád nem vigyázna.

Menedéket nyújtanék neked a zivatar idején

Mert nagyon - nagyon szeretlek én!

Hosszú volt az út, s az élet oly rövid,

Nem maradhatok mindig itt,

Hisz a perc pereg,

A szívem remeg,

Veled megyek,

Ó, én oly nagyon szeretlek!

Veled akarok menni kéz a kézben,

Végéig, a végtelenben,

Együtt hajózni veled az élet tengerében,

S meghalni veled az örök szerelemben!

Hidas, 2003. márc.20

Remény

Valahol egyszer a boldogság szigetén

Élt egy Remény nevű legény.

Szerette őt nagyon a lány, ki ott járt,

Csak a Reményre várt.

De Remény nem jött, soha nem jött,

S a lány fájdalmak közepette őrlődött

Egyszer megelégelte, s elhagyta a Boldogság szigetét,

Ott hagyta örökre ő a lelkét,

Eljött, s meghalt vele a Remény,

Nincs többé érzés, nincs többé tünemény...

Bonyhád, 2002.11.21.

Hon

Vallomásokat sodor magával a szél,

Valahol egy szerelmes lány regél.

Könnycsepp csordul az arcán, elvesztette fél felét,

Nem találja már az élete értelmét.

Hozzá bújna, s érezné teste melegét,

Melengetné, neki adná szeretetét.

De nem lehet,

Mert a hőn áhított HON elveszett.

Hazavágy, lelke haza húzza,

Egy háború vezette őt e sorsra,

Élete azóta keserű,

Soha nem jő élete szép napjára derű.

Aparhant, 2005.01.08.

Ciklus (részletek)

Szeretném, ha mindig élnénk,

Szeretném ha mindig veled lehetnék

Mint ahogy Istenünk velünk van minden pillanatban,

Minden percben, minden mozdulatban,

Én is szeretnék úgy veled lenni,

Vigyázni rád, téged még a széltől is óvni...

Majd holnap,

Amikor újra felkel a nap,

Ölelő karodba szeretnék ébredni,

S egy szót: szeretlek - a füledbe súgni.

Forró csókkal ébreszteni téged,

S imádkozni, hogy legszebb álmod soha ne érjen véget

Mint napsugár,

Ragyogott rám mosolyod,

S abban a percben tudtam:

Én örökké a tiéd maradok!

Majd, ha a magány csendje üvölt,

S odakünn hideg szél süvölt,

Én karomba zárlak,

S álmodban téged vigyázlak!

2002-2004

Valakinek...

Valaha még gyermeki szívvel hittem a csodában

De már rájöttem, hogy elveszett minden a nagy világban.

Ó, Istenem, bármit megtennék,

Csak még egyszer látnám tengerkék szemét.

Bármit, Istenem, bármit,

Csak érezhetném teste melegét.

Mit meg nem tennék, csak még egyszer rám mosolyogna,

Akkor szívem a bánattól többé sose sírna.

El ment ő, mert el kellett mennie,

Mert tudta, hogy a mennyeknek országában van a helye.

Jó volt ő, s a jókat a sors hamar elragadja,

Kihűlt testét most hó, s kapaföld takarja.

S ott áll a síron, élt huszonnégy évet,

Nem ismerte ő még az igaz, nagybetűs életet.

Gyermekként, gyermekszívvel ment el tőlem,

Ó, Istenem, meghalt ő, s meghalt a szívem.

2004. 05.20.

Valakinek II.

Álmomban is téged látlak, angyali lény,

Nem megy a fejembe a tény,

Hogy elmentél...

Várlak, minden este, minden reggel, minden hajnalon

Rágódom a saját bánatomon,

Nincs nyugvásom.

Az ablakot nézem, hogy jössz e már,

Pedig tudom , hogy éred jött a halál,

De lelkem társra nem talál.

Miért hagytál itt ily keservesen?

Miért tetted tönkre az életem?

Miért nem lehetsz most velem?

Egyedül hagytál a fájdalommal

Az összes gondommal,

A világ fájdalmával.

Neked most könnyű ott fent, hisz biztos mosolyogsz,

A mennyországban tudom, hogy nincs már rossz,

De itt lenn, itt maradt a fájó gonosz...

Dühít, hogy búcsú nélkül mentél el,

Lelked hívásomra nem felel,

Egyedül vagyok...

Itt hagytál, elmentél, s én oldjam meg az életem,

Nélküled, hogyan tudnám, kedvesem?

Kérdezhetek, de tudom, senki nem felel...

Nyugodj békében!

2004. 09. 13. Bonyhád

Egy barát emlékére

Már mi nem játszhatunk,

Hisz itt állunk sírva,

Már mi nem játszhatunk,

Ez meg van írva.

Gyertyák lobognak a szélben,

Fák zokogása hallik az éjben.

Már nem lehetünk gyermekek

Nem lehetünk ártatlanok, tiszta szívűek.

Már nem nevethetünk,

Már nem szerethetünk,

Úgy, ahogyan régen,

Ahogy a gyermeki szép mesékben...

Mi már soha együtt nem játszhatunk,

Hisz egymástól nagyon távol vagyunk...

Te az égben, mi a földön,

S itt maradt nekünk utánad a bánatözön.

Soha nem halljuk többé a gyermeki kacajt,

A játszó, álmodozó zsivajt,

Soha nem halljuk az édes hangot,

Soha nem látjuk többé a huncut arcot.