Lelkem börtönébe zárva

Előbb lélekcsarnokban élt bezárva lelkem,
Majd éveken át éltem két herében.
Fogantatásom nem volt szeplőtelen,
Mondhatni, útra keltem kelletlen.

Életem első igaz börtöne anyám méhe volt,
Kilenc szűkös hónapot töltöttem le ott.
Mikor e világra jöttem,
Nemesként is szolgálnak születtem.

Idegen nemzet rémuralma alól menekülni kellett,
Míg a világ más pontjain a gyerekek ásták a homokvermet.

Idegen országba kerültem alig öt évesen,
Honvágy kínozta lelkem keservesen.
Mire iskolás lettem, közel került ismét a hon,
De vajdaságiként Magyarország sem volt otthon.

Éveken át tiporták identitásomat,
Mocskolták magyarságomat,
Ismét börtönben éltem,
Miből kitörni szinte lehetetlen.

Az első szerelem csodának indult,
Gondoltam, a lelkem végre szabadult.
Hittem, egészen a csalódásig,
Az első keserves szakításig.

Utána meg a férfiak fogságába kerültem,
Egynek céda voltam, a másiknak fel se tűntem.
Megint egy végeláthatatlan börtönbe kerültem,
Pedig hosszú út volt már mögöttem.

Ismét idegen nyelv, idegen föld, idegen kenyér,
Mindez igazán semmit, semmit nem ér.
Élek ide s tova harminchárom éve
Lelkem kietlen, sivár, sötét börtönébe.

S hogy megváltás lesz e? Azt hiszem soha sem.
Hisz börtönbe zár majd ismét a szemfedelem.
A hant is mint vasbeton tart fogságában
S a halál után már vissza nem lesz út e világba.

Maradok hát örök lélek - börtönöm fogságában,
Lelkem őrült tűzvillámként bolyong, s ütközik a világ falába.
Viharként élem meg minden napom,
S a soha el nem jövő megváltást áhítom. 

Vígasz

Megcsókolnék minden sebet a lelkeden,
Letörölném csorgó könnyed szomorú szemeden.
Ölelnélek folyvást, hogy érezd a meleget,
El mondanám százezerszer mennyire szeretlek.

Két karomba zárnálak,
Mint gyermeket az anya vígasztalnálak.
Mellettem sosem lennél szomorú,
Elfelejtenéd örökre, hogy mi a bú.

Kitörölném a múlt összes démonát,
Mi felépítette lelked védő várfalát,
Lerombolnám a falakat,
S megtanítanálak elhinni az igaz szavakat.

Minden nap elmondanám, hogy nincs hozzád fogható,
Nincs senki aki olyan mint te, olyan jó,
Nincs senki akit jobban lehetne szeretni nálad,
Teljesítem édes minden-minden vágyad.

Egy szavadba kerül, s tiéd az egész világ,
Lépteid nyomán nyílik ezer virág.
Míg élek, mindig, mindenkor szeretlek,
Mert örökkön a szívembe véstelek. 

Őszi érzés

Nem tudom mi ez, de jó nagyon
Elmélázni gyermeki mosolyodon,
Elaludni ölelő karodon,
Gondolkodni egy - egy gondolatodon.

Ahogy színes őszbe fordul a táj,
A lelkem szeretettől fáj.
Még egyszer, utoljára szeretek,
Mielőtt a tél dere maga alá temet.

Felvette az ősz piros árny ruháját,
A szerelem járja utolsó táncát.
Még egyszer felperzsel, úgy mint még soha,
Hogy a szívem bele szakadjon s úgy szálljon tova.

Szeretlek, mint jó pásztor a nyáját,
Mint gondos anya az apró pulyáját.
Szeretlek mint magány a csendet,
Mint mélyüket a hallgató vermek.

Mint az elmúlás az utolsó nap sugarát,
Mint a hitves a párja szívhangját.
Szeretlek, mint lángoló vágy az utolsó sóhajt,
Mint az őrült, kit csak őrülete hajt.

Általad létezem s általad lélegzem,
Te vagy a teljesség, a mindenem.
Mint alvadt vérdarab hullok szét ha nem vagy velem,
Egy ölelésedért oda adnám az életem.

Te vagy a napfény, mi lelket melegít,
Te vagy a víz, mi szomjat enyhíti.
Te vagy az eledel mi az éhséget csillapítja,
Te vagy a levegő mi a létem adja.

Te vagy a vihar, mely felélénkít,
Te vagy a lágy szellő mi gyengéden simít.
Te vagy a tünemény mi beragyogja életem,
Míg élek, mindig őrizlek a szívemben. 

Zongora

Pici szoba sarkába
Áll egy ütött - kopott zongora.
Évszázadról dalolhatna,
De ki fogyott a dallama.

Egy aprócska gyertya - csonk,
A fedelén rendet bont,
Csöpög forró vörös vissza,
Jajjszót hallat a zongora.

Kottatarójáról foszló csipke lóg le,
Onnan a viasz tovább folyik a billentyűket.
Keservesen jajgat a páncéltőke,
Egy évszázad emléke megy ma tönkre.

Megbillen a gyertya,
Ki gyullad a zongora,
Lángok martaléka
Száz év keserédes dallama. 

Vallomás

Pillangóként szárnyal szívem,

Veled változott meg az életem. 

Egykor megkeseredett voltam, 

Most át ölelem a világot egyetlen mosolyommal. 

Annyi viszály, baj és sérelem után

Miben éltem éveken át bután, 

Jöttél, s felnyitottad a szemem, 

S felmelegítetted jéggé dermedt lelkem. 

Nem akartam én szeretni, jajj nem, 

Ne sérüljön többet darabokra hullott szívem. 

Nem akartam sírni, nem akartam semmit, 

Csak magamban lenni, éppen csak ennyit. 

De akaratlanul kezdtelek a lelkembe engedni, 

Megtanítottál újra élni, nevetni, szeretni. 

Megélni a jót, s a szépet, 

Semminek is örülni, s csak csendben lenni veled. 

Ölelésedben elveszek, megnyugszom tőle,

Egy mosolyod fényt hoz a hideg derűs éjbe. 

Csókod melenget, az egekbe reptet, 

Szívemben nincs már más csak szeretet. 

Már nem félek,

Nem riasztanak a könnyek, 

Örülök, hogy élek, 

Mert általad minden könnyebb. 

Ha bármi fáj, bármi bánt, 

Nálad megtalálom lelkem vígaszát. 

Nem érdekel, mit hoz a holnap, 

Mert megéri minden egyes pillanat. 

Nem tudom, a jövő mit fog hozni, 

Csak azt tudom, mindig magamban foglak viselni. 

Belevésted magad a szívembe, 

Mint a gyermekek a nevüket a korhadó farönkbe. 

" Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet."

Nyakamba vettem

Nyakamba vettem vaskeresztem,
Egy életen át ezt cipelem,
Ó irgalom Atyja, ne hagyj el...

Volt egy ember, kit szerettem,
Ha kellett érte tűzbe mentem,
Ó irgalom Atyja, ne hagyj el...

Vasvágányra léptem,
Tönkretettem létem,
Ó irgalom Atyja, ne hagyj el.

Magamat eltemetem,
Hideg föld lesz a nyughelyem,
Ó irgalom Atyja, ne hagyj el....

Gyűlölöm

Gyűlölöm a vad virágos rétet,
Gyűlölöm a keserű földi létet.
Gyűlölöm a felkelő nap sugarát,
Gyűlölöm az életet magát.

Gyűlölöm az erdőt, a tavasz illatát,
Gyűlölöm a tenger mélyen szántó moraját.
Gyűlölöm a magányt, az egyedüllétet,
Mert társam nélkül semmit sem ér az élet.