El ment

Csend telepedett a szobára,
Valami véget ért.
El ment a más világra
Egy szebb életért.

Nekem csak az emlék marad,
Mely most marja lelkem,
Mikor harsányan felkacag,
Miért ment el, Istenem?

Még egy kicsit maradhatott volna,
Csak míg még egyszer megölelem,
Még egyszer hallottam volna,
S nem fájna így a szívem.

Születünk s el megyünk, ez az élet rendje.
Isten nyugtassa békében,
Találkozunk majd odaát,
Az örök fényben. 

Egyetlen

Tévedsz ha azt hiszed nem te vagy számomra az egyetlen,
Mert más embernek nincs s nem lesz hely a szívemben.
Nincs az az eget rengető szikra mely lelkem más iránt szerelemre lobbantja,
Nincs más aki ezt a csodát mit tőled kapok, számomra megadja.

Egyedi vagy, utánozhatatlan, megismételhetetlen, egyetlen.
Mint tűvel írott tinta nyoma a bőrben, úgy élsz a szívemben.
Lehetetlen, hogy más öleljen, más csókoljon helyetted,
Mert inkább leszek egyedül, vagy meghalok érted.

Fáj, szét tép, felperzsel és megéget.
Istenemre, az eletemnél is jobban szeretlek.
Nem tudok, s nem akarok élni soha már nélküled,
Míg világ a világ, szeretlek, csókollak, ölellek. 

Anyaföld

Amerre járok, talpam alatt inog a föld.
Árnyak játéka nyomomban szellemruhát ölt.
Nyikorgó temetőkapu, hideg, rideg,
Szemem előtt rémkép libeg.

Kíván a föld, sóhajt nagyot,
Jöjj hozzám, hagyj mindent ott.
Morajló tengerként hullámzik felettem az élet,
Kezembe a sírhantomról lopott feszület.

Rajta nevek, betűk, számok,
Soha nem voltam, s nem is vagyok.
Ott járok távol magamtól a fényben,
Élek valakinek az emlékében.

Küzdök magammal a holtak éjszakáján át,
Hogy béklyóimat, láncaimat törjem át,
Hogy legalább a sárga földben megleljem a hazát,
S megtalálja bolygó szellem-lelkem nyugalmát.

Nem nyugodhat a pihenni térő szív idegen földben,
Kiveti magából keserves kín - gyötrelemben,
Csak otthon, hol értik a fejfán az írást,
Élt, magyar volt, itt talált megnyugvást.