Mivé lettem én a sorstalan,
Bolyongó, hontalan,
Lépkedek hasztalan,
Egész létem haszontalan.
Játékszer vagyok kígyó kebelén,
Mert én élek az ő kenyerén,
Létem múlik a kegyelmén,
Elmúlok én fáradtan és gyöngén.
Halk nyári eső kopog az avaron,
Rágódom a kimondott, s kimondatlan szavakon.
Fatönkbe vágtam a fejszém vakon,
Mehetek hát tovább, úttalan utakon.
Hogy létem hova vezet, az Isten sem tudja,
Minek léptem én erre a rögös útra.
Mehettem volna szebbre - jobbra,
De Mártír lelkem vitt erre a sorsra.
Éhezem mindig a szeretetre,
Vágyom az őszinte ölelésre,
Szomjazom a megértésre,
A féltő - ölelő két kézre.
Szeretetkurva lettem, nem vitás,
Szociopata lett az "igazi" társ.
Ordítok, s könyörgök, bánts, még bánts,
A nyakamon a kötelet rántsd, még rántsd!
Úgy kell nekem,
Nincs kegyelem,
Tudom, hogy ki kell lépnem,
De nem engedi a lelkem.
Maradok hát szeretetkurva,
Elindulok a kínokkal teli útra,
Létem sosem fordul jobbra,
Magam kényszerítem magam a búra.
